Karamell

Karamell. Így hívják. Pontosabban így hívták egészen este 9-ig. Akkor beköltözött az ágyba (állítólag mesét hallgatni jött), Nóri mellkasára és ebből a szögből már inkább úgy nézett ki, mint egy Pufi. Így megtörtént a hivatalos átkeresztelkedés Karamellről Pufira. De azért Juli következetesen Sütinek hívta egész délután, ez pedig ugye nem jó ómen. Mert szegény Sütikénk már az ablak alatt pihen és a kis kedvencek Paradicsomában ropogtatja a saláta levelet.
Ha véletlenül valakinek deja vu érzése van, az - biztosíthatom minden szakmai tudásommal -, teljesen normális. A mi (apaci és anyaci) esetünkben a normális lét kétségbe vonandó, de ez már legyen a mi bajunk.
Na szóval, a helyzet a következő: Ismét van egy állatkánk. Juli eddig bírta (és mi is a felőle érkező nyomást). Név napjára kérte. Cicát kért. Meg kutyát. Tengerimalacot kapott. Ha jól csináljuk, még macska is lehet belőle, csak apának kéne belehúznia a tudományos kísérletekbe.
A mama azt írta sms-ben, hogy örül neki. Ezt azért kétlem, de belátom, túl a 60-n már elég bölcs ahhoz, hogy ezt írja. Ezért, még a 40-n innen, elhisszük neki. Mert már mi is elég bölcsek vagyunk hozzá, hogy mindenkinek így a jobb.
A legjobb persze a Julinak. A Pufinak állítólag még nem jó, mert egyedül van. Eladó bácsi meg akart minket győzni, hogy tengerimalacoknál párosával szép az élet (kinél nem?!) és nézzem meg milyen szép nőstény és hím példányaik vannak. Na azt már nem! Hogy még szaporodjon is!?
Nóri halat akar. De lehet, hogy inkább tengerimalacot fog kapni...ha a Pufi a magánytól depressziós lesz (nem szeretnék a közeljövőben még egy éjszakai temetést és egy újabb forgatásra alkalmas jelenetet a Kisállatok temetője című thrillerbe!).
De azért apa megígérte. Mármint Nórinak a halakat. Húsvétra. (Hogy ez a nyúl miket nem tud hozni?!) Nóri már a nevüket is tudja (neon színűek és tízen vannak). Én még nem, de megpróbálom felsorolni: Húsvét, Karácsony, Születésnap, Névnap...és hasonlók. Tuti, hogy nem normális, de a saját magzatom, vállalom.
Mit csinál egy tengerimalac a halakkal?! Majd megfigyusszuk, utána meg elmondom.

Különben ügyelek. Eddig semmi, vagyis kevés. De bármikor befuthat a mentő sereg és nekem kell DonKijóteként nekik mennem egy szál magamban.
Amikor nem ügyelek, akkor lerágom a körmöm. Hogy a Kinga, meg én elértünk-e valamit az Aranyvackoron a mesénkkel?! Ez sajnos csak 24-n fog kiderülni, addig nem mondják meg és még csak nem is utalnak rá. Tessék mindenkinek körmöt rágni és izgulni értünk!

Ha az Aranyvackoron túl vagyunk, akkor meg majd azon lehet izgulni, hogy akkor tényleg megjelenik-e a Julijuli. Mert úgy néz ki, ám! A Könyvhétre már - remélem - lesz egy igazi, finom, ropogós papír illatú mesekönyvem, amit igazi könyvesboltban lehet megvenni!

Síeltünk!!!

Igenis, síeltünk. Tudom, többen kételkedtek benne, hogy ez így lesz, meg hogy ez jó ötlet-e egyáltalán, de sikerült, most végre sí léccel a lábunkon száguldoztunk igazi havas lejtőkön. (Néha talán kicsit túlontúl is száguldoztunk, de végül is mindenki egyben megúszta a dolgot - nekem összesen 6, vagy 8 kék foltom lett, meg egy kisebbfajta "én ezen a baromi meredek lejtőn soha többet le nem csúszok" - érzésem...majd még beszélek róla. Mert ez az, amire a pszichiáter azt szokta kérdezni együttérző szemekkel, vállveregetve: "akarsz róla beszélni?!")

Na, kérem erről lenne mit beszélni. Itt vagy mindjárt az, hogy a lányaim villámgyorsan megtanultak síelni (ebben az apukájukkal egyformák voltak). Én is, csak mondjuk inkább úgy, hogy villám helyett pislákoló kislámpafényhosszal. De végül is nem lehet egy szavam sem, mert elmondhatom magamról, hogy lejöttem egy piros lejtőn (aki nem tudná a sorrend, a borzasztótól az őrületesig tartóan: kék-piros-fekete/halálos) - ezt mondták a barátaim, akik vigasztalni és bíztatni szerettek volna, miután röpke 2 óra alatt sikerült leevickélnem 2000 m magasról. Emlékszem, mintha ma lett volna: A nap lassan bukott le a hegygerinc mögött, az esti, alpesi levegőt beszippantva jóleső érzéssel töltött el az enyhe trágya illat, míg össze-összeakadó sí léceimről letekintve alant a havat kedélyesen nyalogató barna szőrös osztrák teheneket (nem is lila!!) láttam. Akkor még nem tudtam, hogy a mellettem elsuhanó őrült hóbiciklis a hegyről utoljára lejövő biztonsági ember, aki azt ellenőrzi, hogy a pályát mindenki elhagyja....Hát én még nem hagytam el. Ezt kissé idegesen vették tudomásul a pálya üzemeltető kedélyesen piros pozsgás osztrák jóemberek, amikor megtudták, hogy a pálya alján lévő csoportosulás engem vár (No meg Edinát és Kristófot, akik vállalták lehozásomat - de nem voltak hajlandóak ölbe venni, siklanom kellett! Pah!)

Röviden megfogalmazva: nem volt könnyű, de megcsináltam! És íme, aki nem hiszi: Igenis tudok síelni! (az az elsuhanó hupikék törpike szerű gömbvillám vagyok én)

Na, ugye?!