Az úgy volt...

...hogy korán reggel kiderült, nincs meg a karácsonyfatalp. (Illetve egészen pontosan, apa korán reggel hazajött az ügyeletből és talált egy Karácsonyfát az ajtónk előtt...."Juhéj! Csakis a Jézuska hozhatta!" - kiáltották a lányok boldogan) Gondolom ez minden rendes családnál előfordul... mármint, hogy kiderül... karácsony előtt...pár nappal. Végül is 24-n reggel sincs még túl késő, estig még rengeteg az idő! És hát ugye nem is olyan meglepő ez, hiszen egy költözködésnél sok minden eltűnik. Bár nekem rémlik, hogy valaki a kezében fogta anno, a régi lakásban azt a bizonyos karácsonyfatalpat és valami olyasmit mondott, hogy ezt iderakja, mert ezt nagyon fogjuk majd keresni karácsonykor! Igaza lett. Nagyon kerestük.

Nem lett meg. És a csúcs dísz sem. De az égő sor - halleluja! - mind megvolt és még működött is! Ez azért már valami! Mi is így gondoltuk, de ettől még nem állt a karácsonyfánk a talpban kevélyen, büszkén, csillogón és ragyogón. Én tettem egy gyönge próbálkozást, hogy hát a Tesco, ugye...meg a Lidl...de Péter nem adta meg magát és ragaszkodott "a karácsonykor nem tesszük be a lábunkat a boltba" elvhez. Ez persze csak addig tartott, amíg kiderült prézli sincs itthon, és így a klasszikus rántott hal, amit kért, valami tészta szerű bundába fog kerülni. Ez azonban még odébb van, előbb a karácsonyfatalp problémát kellett megoldani. Megoldották. A Juli meg az apja. Addig, addig keresték, míg az egyik szomszéd megsajnálta őket és adott nekik egyet. Persze, most mindenki azt gondolja, hogy biztosan a Ricsi járt erre, leendő lakásánál, és előhúzott egy szabad karácsonyfatalpat a kocsijából. Nem a Ricsi volt, de ha Ricsi itt lett volna, biztosan lett volna egy megfelelő talp a kocsijában...

A talp tehát megoldva, díszek is előkerültek és némi - egy-két órás turkálás utána csúcs dísz is meg lett! Épült, szépült, csillogott az a fa, lelkesen díszítették a lányok. Én meg még lelkesebben forogtam a konyhámban. Kisült a citromos süti és pácolódott a hal. A halászlé csak azért nem rotyogott a tűzhelyen, mert még nem jött el az ideje! Mármint annak, hogy megtanuljak halászlét főzni...talán majd jövőre (végül is egyszer a bejglivel is megpróbálkoztam már). De István megsajnált minket és még 2 előtt jött az sms: "Jöhetsz!" Vagyis megfőtt a halászlé (számunkra is). Péter így kénytelen volt abbahagyni ebéd utáni siestáját és beülni a kocsiba. Miután hazaért, Julival már alig lehetett bírni. Folyton az időt kérdezte, van-e már 4 óra és indulhatunk-e végre a karácsonyi sétánkra a Széchenyi térre. A szüntelen nemleges válasz után végül taktikát változtatott (nos, nem az órát állította át! bár szerintem, ha tudta volna hogyan, ezt is megcsinálja, annyira várta már a Jézuskát!): "Induljunk inkább 3-kor!"

Végül nagy nehezen csak eljött az a bizonyos 4 óra, a nap is elindult már lefelé a világoskék tavaszi égbolton (megbolondult kicsit az időjárás, valljuk be) és mehettünk. Mindenki szép ruhában, indulásra készen. Nóri pedig feszülten figyelte, hogy vajon apának most is vissza kell-e mennie az elindulás után sürgős wcézhetnékre...hát nem kellett! Húha! Most anyára jött rá a pisilhetnék....hiába, új lakás, új szokások :)

A Széchényi tér kivilágítva gyönyörű volt. A lányok is élvezték, pedig legszívesebben csak végigfutottak volna, hogy minél hamarabb hazaérjünk. Bennem volt még némi aggodalom, hogy a kis harang sem került elő a garázsból, és akkor most hogy lesz, hogy az angyalkák csöngetnek, mehetünk! Mert apa a séta után hazaérve, mindig előremegy és meglesi, hogy mi a helyzet, aztán felcsendül a "Mennyből az angyal" és megszólal a kis harang: csingilingi, a lányok meg betódulnak a nappaliba, szemük csillog és ragyog.

Nem kellett sokáig várni, s hallani lehetett: Csingilingi! És a lányok szeme csillogott és ragyogott!

Boldog Karácsonyt!

Boldog karácsonyt!

BÉKÉS, BOLDOG, SZERETETTEL TELI KARÁCSONYT KÍVÁNUNK!

Konyha és temetés

Sikerült! Péter végre kicsiholta abból a fránya gépből a képeket a konyháról.... és az éjszakai temetésről (bál a rendszer minden igyekezetem ellenére meglehetősen eklektikusan rakta fel)

Hát gyönyörű! mármint a konyha....

Szerettem volna képeket is felrakni, de a fényképezőgép nem szerette volna. Éppenséggel lefagyott egy szemrehányó "low battery" pirosan villogó megjegyzéssel, úgyhogy még az is lehet, hogy a képek, amiket lelkesen gyártottunk este 11-kor, eltűntek. Azért nincs minden veszve, mert most, így éjidőben, csak a notebookokon tudtuk megnézni, és ezek még nem találkoztak ezzel a fényképezőgéppel, lehet, hogy csak nem tudtak vele mit kezdeni...?! Holnap, amikor a csajok nem használják alvásra a szobájukat, megnézem a nagy gép mire megy a képeinkkel...Most pedig kénytelenek lesztek beérni puszta szavaimmal.
Ha esetleg mégis gond van, új képeket tudok csinálni, de van ami megismételhetetlen. Pl. az elnyúzott fejem este 11-kor, amikor már úgy nézett ki, hogy végre elfogyott az összes konyhadoboz, amivel Péter telerakta az előszobát is akkor rájöttem még, hogy a hálóba is sok minden deportálva lett igazi konyha-alvó hellyé avanzsálva eddig nem is volt szobánkat. Azt már nem is érdemes megemlíteni, hogy éjfél magasságában rájöttem arra is, hogy Zebegényben még van konyha doboz (amik Anglia óta várnak kipakolásra!). De az igazán megismételhetetlen kép az éjszakai temetés. Merthogy egész nap a nagyon elfoglalt család, és azon belül is szülő pár formációt hoztuk, így este (éjjel) jött el a nyugi pillanata, amikor is el tudtunk búcsúzni Sütitől. A lányok egy zacskó mécsessel és két csillagszoróval felszerelkezve indultak az udvarra, apjuk egy ásóval követte őket, az én kezemben meg a zseblámpa volt (az a fajta, amit előbb rázogatni kell hogy utóbb halványan derengő kékes fényt hajlandó legyen kibocsátani). Meg kell mondjam, hogy amikor Péter nekiállt az éjszakai kertben ásni a Dzsundzsi 2 sírja mellett, miközben én kékes fénnyel világítottam neki, messze voltam szerettünk temetéséhez illő szomorú hangulattól. Egészen pontosan az jutott eszembe, hogy Agatha Christie mit tudna kihozni ebből a jelenetből: apa ásóval apró sírt ás, anya és a gyerekek pedig segítenek neki és a hideg téli éjszakában mindenkinek meglátszik a lehelete! De ha jól emlékszem volt valami horror film is annak idején: Kedvencek temetője...vagy valami ilyesmi címmel.
Minden esetre miután ezen az Agatha Christies feelingemen kicsit kacagtunk, komolyságot erőltetve magunkra, eltemettük Sütit. A szerep osztás most is hasonló volt, mint a korábbiakban (belátom sűrűn hullanak nálunk a kis állatok és az orvosi egyetem környékét már teleraktuk néhány sírral): Apa ásott, Juli tette a sírba, Nóri mondta a beszédet, én pedig vigasztaltam. Közben világítottak a gyertyák, és fényesen pattogtak a csillagszorók.
Mindezt azonban a konyha bepakolása előzte meg. Reggel fantsztikusan jó érzés volt arra ébredni, hogy a hálóból kilépve ott az új és szép és mindennel felszerelt konyhád! csak a csoda kávéfőzőnket nem találta meg Péter előző este a garázsban, pedig azzal akart kávét csinálni reggel. Sebaj! A nescafé is máshogyan esik ebből a konyhából:)
Miután kigyönyörködtük magunkat és Péter beugrott a klinikára vagy két órácskára dolgozni a szabadnapján, nekiálltunk takarítani. Volt mit! A vulkáni por nálunk leckét vehetne abból, hogyan kell mindent fullra finoman beborítani. Igazából akkor döbbentem rá, mennyit is kell majd takarítani, amikor a frissen festett előszoba falat teljes hosszában kb. két méter magasságig bevonta a finom fűrészpor. Ajjaj! (Elárulom, a takarítás még nem volt tökéletes, holnapra is maradt belőle)
A takarítást és konyhába bepakolást később felfüggesztettük, hogy családilag elmenjünk nagy bevásárolni. Nem néztem előtte meg semmi receptet, így találomra vásároltunk és majd az kerül szenteste az asztalra, amit ezekből ki tudok hozni. A metrot választottuk, csajokat is vittük és rengetegen voltak. Minden évben megfogadom, hogy soha többet utolsó pillanatban. Talán jövőre...De egy valami előnye mégis volt a metrónak: kiderült, hogy ott lehet kapni Aranyhaj Barbiet. Ugyanis Juli mindenáron ezt akar kapni a karácsonyra, és természetesen a város egyetlen játékboltjában sem lehet kapni. Hát itt volt. És Julcsit alig lehetett tőle elrángatni. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ma még lesz egy - immáron magányos utam a metroba Aranyhaj Barbie-rt. Míg én késő délután visszavetettem magam a vásárlók tömegébe, addig Juli odahaza két doboz bonbont becsomagolt a Jézuskának, átkötötte egy ezüstszalaggal, amibe belekötött egy fa Télapó karácsonyfadíszt, majd diktált egy levelet az apjának, amit a Jézuskának kellett címezni. Benne pedig az állt: "Kedves Jézuska!" Megtudtam, hogy hol lehet Aranyhaj Barbie-t kapni - a Metroban. Légyszíves hozzál nekem egyet! Julcsi" Mindehhez még hozzá rakott egy nagy rajzot, amit délelőtt rajzolt Jézuskának. A teljes és komplett ajándék arzenált pedig lefekvéskor az ablakába rakta azzal a megjegyzéssel, hogy reméli Jézuska elviszi majd. Hát elvitte. Előtte meg ki is ment a metroba, és megvette. De most már nagyon fáradt és úgy döntött, hogy elmegy aludni....

jó éjszakát!

KÉÉÉÉSZ!

Hát elkészült kérem a nagy mű, az új konyhánk! Tegnap este már majdnem 8 óra volt, amikor az asztalos és segédje végre összepakolt és kivonult az életünkből, maga után hagyva a konyhánkat. Hihetetlenül felszabadult érzés volt birtokba venni azt, amire annyira vágytunk! A karácsony végül mégis tökéletes lesz. Annál is inkább, mert tegnap két csodálatos dolog is történt. Nemcsak a konyhámat kaptam meg, hanem lett egy icipici számítógépem is, egy saját kicsi netbookom. Csak az enyém és írhatok rajta kedvemre sok-sok mindent: blogot, mesét, verset, novellát...mindentmindentmindent! Csodálatos érzés!

no, most megyek konyhát takarítani, de jövök még, elmesélem a tegnap estét és megmutatom majd az új konyhámat!

Gyászhír

Szomorúan kell tudatnunk mindenkivel, szegény Sütikénk, a nem is oly régen családunkba költözött tengerimalac, eltávozott közülünk. Tegnap este egy jobb létre szenderült, nagy-nagy bánatot és hatalmas űrt okozva ezzel kisgazdáiban. Senki nem tudja mi lehetett az oka, de azt határozottan cáfolnunk kell, hogy az asztalos! Bár Juli él a gyanúperrel, hogy mivel, az asztalos okozta a nagy és hangos fúrás és fűrészelést, szegény Sütike füle nem bírta és fül gyulladásban ("anyu, hisz fekete volt a füle!") meghalt.
Nyugodjék békében! A temetésről holnap (miután elkészül a konyha) gondoskodunk.

a szerető család, Emese, Péter, Julcsi és Nóri

Mi a helyzet konyhafronton?

Azt hiszem lassan kardomba dőlök, de előbb még az asztalost szúrom le vele. Merthogy az asztalos ugyan akkor megjött, de azóta már több éjfordulót is megértünk és még mindig nincs kész a konyhám. Péter időközben intenzív gyorstalpalóra nevezett be konyha gyártásból és hétfőre már profin tudott összeszerelni egy ún. szigetelszívót! Ricsivel kétszer is megcsinálták! Mert ugye a gondok ott kezdődtek, hogy az asztalos drága pénteken megpróbálta a plafont megfúrni, hogy az elszívót rögzítse. Igen ám, de kiderült, hogy a plafon nem adta magát könnyen és "sokba kerül az neked!" felkiáltással úgy csinált, mint akit nem lehet átfúrni. Holmi egyszeri, halandó asztalosnak meg pláne nem. Hívta is mindjárt Pétert, hogy baj, van, mert nem tudja felrakni az elszívót. (Megjegyzem, maliciózusan, ismerve a felrakás körüli nehézségeket, nem is tudom, hogy gondolta, hogy ezt a feladatot egy szál magában megoldja) Sebaj. Megoldjuk. Mi. Mert ő nem tudom mikorra tudta volna. Szóval, nosza rajta, gyors telefon Ricsinek, a falfuró fenoménnak és már le is van zsírozva a dolog, szombat reggel 9-kor ott lesz és pik-pakk megfúrják Petivel azt a plafont. (Ezúttal is köszönjük annak a bizonyos általános iskolának, hogy Ricsi fia, Gergő nem érezte magát ott jól és így átjött a mi iskolánkba, mi osztályunkba, magával hozva magunkba szüleit is!) Ricsi jött és fúrt. Az asztalos nem jött. Tudtuk, Szekszárdra kellett mennie az új gránit mosogatóért, mivel az elsőt, amikor kivette a dobozából leejtette és letört a sarka. Újat kellett hát rendelni, amit azonban csak e hét keddre hoztak volna le Pécsre, ezért szombaton el kellett érte mennie Szekszárdra. (természetesen az újat nem mi fizettük ki, ez az ő kára) A hó persze szakadt és hatalmas útzárlatot teremtett. Láttuk mi is. Aggódtunk is rendesen. Sejtéseink bejöttek: az asztalos szombati napra teljes egészében felszívódott, a telefonját pedig nem vette fel, hiába űztünk sportot abból hogy fél óránként hívtuk. Péter és Ricsi közben falfúrtak és elszívót szereltek fel és össze. Gondos emberek lévén alaposan megnézték hogy is kell annak a szipákolónak lenni, bemérték és rögzítettek, majd összeszerelték. Közben vége lett a sulinak és Juli és Dóri mellé hazajött Nóri és Gergő is, és a négy gyerek élvezettel havazott kint az udvaron időről, időre. Aztán Judit (falfúrónk felesége) is levizsgázott és hazajött hozzánk. A konyha persze még használhatatlan, de otthon volt már 8 éhes száj, úgyhogy óriás pizza rendelve, lett az ebéd. Aztán a az elszívó állt, mint Katiban a gyerek a plafonon....csak éppen keresztben. Így Kati maximum császárral tudta volna megszülni azt a gyereket! Péter és Ricsi meg járták körbe művüket, miközben Judit mondta ez így nem jó és én is csak a fejemet ingattam. Peti persze erősködött, hogy neki tulajdonképpen tetszik és hát miért ne lehetne kicsit formabontó a mi konyhánk...Nem lehet. Mondtam. Merthogy annak a szipákolónak nem véletlenül kell úgy állnia, ahogy. Este 8 volt már. Közben kisült a mézeskalács és a meggyes rétes (mivel pihenésképpen a fiúk bekötötték a sütőt, hadd sütögessünk egy kicsit a gyerekekkel, akik már megunták a havazást odakint) És csodák csodája befutott végre az asztalos is az új mosogatóval! Miután körbejárta az elszívót, mondta, hogy nem jó és nem baj, hogy a belső elem csak így áll jól, akkor és amúgyan kell felfúrni és majd megoldjuk aztat másik belső elemmel! Hogy mit nem mond! És pont most, este 8-kor! Mondjuk, ha úgy kb. délben odatolta volna a képét, akkor talán előbb is megoldható lett volna ez.

Sebaj! Vasárnap reggel 9-kor újrakezdjük. Állítólag már vele.

Végül is jött. Vagy egy órás késéssel, de jött. És jött Ricsi is ismét, nekiálltak az újabb fúrásnak és az újabb összeszerelésnek. Másodszorra már könnyebben ment! Délutánra kész lett. És asztalos is szerelt tovább, rendületlenül. Készült a konyhám, de láttam, nem elég gyorsan. Én azért nem adtam fel, mondván a hétvége, az hétvége és a lányoknak is jár a pihenés, ezért irány a Mecsek a barátokkal délután és majd jól kiszánkózzunk magunkból az asztalost. Jött Ricsi is a két gyerekkel, Péter pedig maradt és felügyelte az asztalost. Aki egyszer csak előállt azzal, hogy csak 4-ig tud maradni, mert az asszony éjszakás és vigyáznia kell a gyerekre. Aha. Meg hahaha! Mire Péter mondta, hogy nem: majd az ő asszonya elviszi az asztalosasszonyát a klinikára dolgozni, a gyereket pedig idehozza hozzánk. A gyerek játszik, asztalos szerel. Így is lett. A lányok ugyan kicsit morogtak, bár inkább másnap, hétfőn este, amikor megint csak jött a gyerek, hogy a konyha készüljön. Ma kedd van. Még mindig dolgoznak. De már tudom, már látom: KÉSZ LESZ MA ESTE! Még pár óra és írhatom az új bejegyzést: kész!

A képeken jól látszik: Ricsi fúr, Péter, a segéd pedig a lányok szőrös fülvédő pamacsában a fülén egy kalapáccsal ellentart! Hogy ezek a fiúk hogy tudnak?!!!

Várok

Várok. Az asztalosra. Azt mondta, ma jön és befejezi. Ezért most itt ülök és várok, hogy jöjjön és befejezze. Különben meg nézem a havat. Imádom a hideg fehérséget, ahogy hullanak a puha pihék és már olvadnak is el orrod hegyén. Imádom a vakító fehérséggel burkolt fákat és utakat. Imádok ilyenkor utazni és nézni a tájat. Gyermekkoromban csendben ültem a kocsiban, mikor hosszú órákat autóztunk a mamához az Alföldre, s én orromat a Škoda hideg ablakához nyomva bámultam ki a jeges, fehér zúzmarás útszéli fákra. Sokszor hó sem volt, de az út mégis gyönyörű fehér. S mikor megérkeztünk a faluba, a kutyám mint az örült viháncolt nekünk. Pont úgy, ahogy most ugrik ki a bőréből Roxi, mikor lányaim megérkeznek a nagymamához. Az én kutyámat Fifinek hívták. Egy kicsi, barna, simaszörű tacsi volt. Én választottam ki a testvérei közül. Egy egész hétvégét könyörögtem anyuéknak (meg előtte vagy 5 évet), hogy Csöpi egyik kiskutyáját vigyük haza Szöszi nénitől, apu húgától. Anyu egy darabig makacsul tartotta magát, de apu végül nem tudott ellenállni. Fifi az enyém lett és nagyokat játszottunk és bolondoztunk. Nyár volt.
Anyu persze morgott, mert az én kutyababám nehezen tanulta meg, hogy nem az előszoba szőnyegen megyünk ki. Végül annyi volt a pisifolt, hogy ki is cseréltük a szőnyeget. De már csak azután, miután Fifi elköltözött tőlünk. Egy hosszú, forró nyári nap után, amikor otthon kellett hagyni, mert a csopaki strandra nem vihettük el, és végig sírta a napot a negyedik emeleti erkélyen. A szomszédok estére már az őrület határán voltak, és tulajdonképpen anyu is. Végül közölte a megmásíthatatlant: Fifinek mennie kell. A negyedik emelet nem kutyának való.
Nagymamáék fogadták be falun. De akkor is az én kutyám maradt és minden alkalommal, amikor mentünk ott várt minket a ház előtti hídon. A zöld Škodát várta. És engem.
És mi mentünk hosszú-hosszú éven át, nyáron és télen. Zúzmarás fák övezte utakon. Imádtam.
Egyszer aztán eltűnt. Soha többet nem került elő. Elment. De onnan, ahova ment, már nem is jöhetett vissza, tudtam.

A Dobosné volt. Ő mérgezte meg.

Kint minden fehér, és esik a hó. Gyönyörű. Valahol Fifi is fent ficánkol egy hófelhőn és onnan bolondozik nekem.

Megjött. Az asztalos.

Konyhai örömök

Hát itt van! Megjött végre! No még nem kész, nem üzemel, egyelőre csak nagy, bumfordi darabjaival elfoglalja minden szabad helyünket, de akkor is beköltözött végre hozzánk! A mienk! Mindenkinek, akit érdekel, jelentem: Az asztalosunk péntek reggel megjelent és elkezdte behurcolni az új konyhánk elemeit. Rendkívül elmés megoldást kiötölve a legnagyobb darabot keresztben a gardróbszekrény elé tette, de sebaj, kerülgettük egy estén át és reméljük ma már a végső helyére kerül majd. Merthogy szerelni ma kezdik. A végét nem tudom, azt ne kérdezzétek. Mindenesetre Nóri ma pizzát kap ebédre, mivel - ugyan munkanap van, de félgőzös - ma már 11:30kor lelép a suliból. Állítólag ő, negyedikes korosztályával 12:55-nél előbb nem jut kajához az intézményben, és akkor is minek! Úgyis ehetetlen! Marad a pizza, meg a délutáni vendégeskedés. Majd kosztol a gyerek a szülinapi zsúron, meg a pótanyjánál. Julcsi is majd egy bőséges ovódai ebéd után megtér a szülői házba és várja a délutánt. A mama ma már hazacuccol, egyelőre elég volt nálunk a félkész lakásban a sátorozás, december végén jön legközelebb és arra készül, hogy amúgy istenigazából kihasználja az új konyhát és süt-főz majd!
Hát így állunk. Haladunk!

Anya, miért nem lettél te műkörmös?!

Kérdezte Julcsi, a 6 évesek tisztán látó bölcsességével, és nem kevés váddal a hangjában, amikor tegnap délután meg tudta, hogy másnap ügyelek. Mert ugye az elég nyilvánvaló, hogy a műkörmösök nem ügyelnek, hanem tisztes anyukaként otthon vannak, vacsorát csinálnak és esti mesét mesélnek csemetéiknek. Elsimítják továbbá a morcos és fáradt apák mellett kialakuló testvér ellentéteket és - ha már arra járnak - megsimogatják apa buksiját is. Ezzel szemben, mivel nem lettem műkörmös, én most itt rezignáltam veszem tudomásul, hogy az alig 45 éves totál alkoholista fiatal férfit behozza az eset kocsi, mert megint nem ivott két napja és epilepsziás rosszulléte lett. Teljesen rezignáltan veszem tudomásul azt is, hogy kijelenti, ő gyógyszerellenes, ilyen méreggel nem ér, az alkoholról meg természetesen nem fog lemondani, maximum nem iszik egy hónapban egyszer. Na, ilyenkor kapom én őt meg! Lassan, minden tudó fejjel (Ladák hátsó ablakában lévő kutyabuksiként) bólogatok, hogy "na, igen!", miközben kitöltöm a zöld lázlapot és ráírom a szükséges nyugtató szereket (mert az a bizonyos delirium már úton is van) Közben pedig végigzongorázom magamban, hogy vajon még hány óra lehet a hidegfrontig és kihúzom-e az éjszakát front okozta betegforgalmas csúcsrajáratásban?!
Miután a beteget 2 perc alatt, a szükséges adminisztrációt 20 perc alatt elrendeztem, magam elé húzom a Munkahelyi tükör feliratú A4-es méretű dokumentumot és bekönyvelem rajta az éppen elvégzett ügyeleti munkát (úgynevezett tevékenységi kódokkal és TAJ számmal, vizsgálati helység megnevezéssel, valamint pontos időintervallummal) . Merthogy most éppen ezt is kell csinálnunk. Hogy Ők, a nagyfejűek ott fent az Egyetem vezetőségében lássák pontosan, mivel is töltöm én az ügyeletemet. Ha véletlenül dolgoznék, akkor azt legyek szíves beírni egy exel táblázatba, de nehogy azt higgyem, hogy ők elhiszik, én az ügyeletem több, mint 50%-t munkával töltöttem! Ha, mégis, akkor neked kisanyám, jöhet a műszak! halleluja, mert így nincs ügyeleti díj, csak fizetés, ami persze nem valami sok.
Azért én ebbe igazából megpróbálom nem belelovalni magamat és inkább elhiszem, hogy ebből az úgynevezett Munkahelyi tükörből majd nekem lesz jó, mert belátják milyen sokat dolgozom az ügyeletben, milyen kevés pénzért és ezért felemelik az ügyeleti órabéremet. Én elhiszem.
Mondjuk hittem az asztalosnak is.
Ebből kifolyólag azt hiszem, az én hitem valahol félrecsúszik, vagy rosszul csinálom.
Mindenesetre az tény, hogy nem lettem műkörmös. Tényleg miért is?!?!!!!???

ui: az egyetemen minden vizsgaidőszakban arra a következtetésre jutottam, hogy rossz pályát választottam és miért nem lettem én inkább takarítónő?!

Egy nehéz nap után

Na, nem a Mikulás volt nehéz, nem! A Mikulás idén is fantasztikus és csodás! Pont olyan, amilyennek lennie kell! A lányok nagyon várták, az anyukájuk pedig lelkesen készülődött. Én már csak ilyen vagyok: imádom a meglepetést és a csodagyártást! Nóri és Julcsi 6-n korán hajnalban izgatottan keltek fel, hogy meglessék mit kaptak. Minden kis csizma tartalmát az ágyamba kaptam, miután lelkesen ráborították paplanomra és hunyorgó fejemre. Nagy nehezen sikerült őket rávennem, hogy ha már ilyen nagy a bőség, akkor jó anyjukat is lepjék meg néhány morzsányi csokival. A jól sikerült reggel után Mikulás dömping következett: került kis meglepetés a suliban és az oviban is. Délután pedig jöhetett az igazi nagy Mikulás buli anya klinikáján! Apa és Laci, a Mikulás band tagjai lelkesen zenéltek rénszarvas szarvval a fejükön, az importált Mikulás pedig jó kedvvel hívogatta a gyerekeket. Sajnos nincs idei felvételem, de kerestem a gépen régi archívot. 2007-t találtam, amikor apa éppen nem volt, de a Mikulás azért nélküle is jött.

Ha rendben működik a video (amit nagyon remélek, akkor itt éppen Juli tárgyal a Mikulás bácsival, anno)...majd meglássuk, ha feltöltöttem a blogra...

Szóval Mikulás idén is tök jókat hozott a csajoknak (mert a Sárgaházas Klinikán nem csak csokival tömött csomagot kapnak ám a gyerekek, hanem játékot is! Komoly pénz szerző körutat tartok november-decemberben a gyógyszercégeknél és professzoromnál, hogy támogassák meg dolgozóink gyerekeinek örömét.) Juli egy tojásban csücsülő baby dinóval, Nóri meg egy High school musicales 3D puzzle gömbbel lett gazdagabb. A puzzle darabjai azóta is kisebb nagyobb egységekben a gyerekszoba földjén!

Apropó gyerekszoba! A mama (anyukám) nagyon élvezi az új lakás adta előnyöket: úgymint tetőtéri helységi perifériára helyezett 2 fős (de nyüzsgésileg és hangterjedelmileg 100-t kitevő) gyereksereg tartós és csendes távol tartása az élet - és a tv műsorok, mint brazil sorozatok és kereskedelmi csatornák esti gyönyörei - színterétől. Magyarán szólva, hogy a csajok élvezettel vonulnak el a szobájukba, békén hagyva kicsit a koraesti felnőtt világot.

És ha már a lakásnál tartunk, akkor hadd térjek ki a mai nap nehéz voltára. Mondhatnám azt is, hogy "nyugaton a helyzet változatlan!" Vagyis még mindig nincs konyhák. És lassan idegeink sincsenek, ellenben növesztettünk mostanra már jó alapos gyomorfekélyt. Valahol ott tartottunk, hogy múlt heti telefonos összeveszésem eredménye képen az asztalos üvöltve megígérte, hogy e hét keddre készen, úgymond "kulcsrakészen" új konyhám átadva. E célból hétfőn reggel 9-kor jönnek és beszerelik.

Hát nem jöttek. És kedden sem. A telefont sem sikerült megtalálnia és rendeltetésszerűen használva felhívnia minket, hogy ugyan már, mi a helyzet. Hétfőn Péter személyesen járt a műhelynél, majd délután a feleségével is beszélt, hogy hívja fel őt. Miután ma sem kaptunk telefont, a csajok hazafuvarozása után felhívtuk. Nem vette fel, de aztán végül visszahívott minket. És itt jött megint a duma, hogy azért nem jött, mert elszabták neki néhány bútorlapunkat és ezért megcsúszott. A telefon Péternél volt, én a szobában nyüszítettem, hogy elég volt és most azonnal menjünk el hozzá és látni akarok mindent és beszélni vele személyesen. Azt hiszem felfogta, hogy az az érdeke, ha találkozunk, így este 6-kor elmentünk a műhelybe. Ott volt a konyhám nagyobb darabokban, de szemmel láthatólag minden megvolt. Péter gyomra apró csomóban volt és nem igazán tudott mit mondani. Nem is akart, háttérbe húzódott, hagyta, hogy én beszéljek. Előtte még a kocsiban azt kérte, hogy "csak ne kiabálj!" Hát nem kiabáltam, de így is komolyan egymásnak feszültünk és nem hiszem, hogy egy kedves, bájos és szerethető nő képét mutattam. Ő próbált csúsztatni és úgy beállítani, mintha valójában egy összeesküvésnek az áldozata lenne, amiben persze én vagyok a főgonosz, aki őt tönkre akarja tenni, pedig ő mennyi jót tett velünk. Pár perc után felfogtam, hogy a pasinál nincs bemenet és rendesen pathológiás a pszichéje (sajnos sok ilyen emberrel találkoztam már munkám során). Már csak az volt a célom, hogy valahogy kikeveredjünk ebből a helyzetből, amire naivságunk és rossz választásunk sodort. Attól, hogy levontam a konzekvenciákat a jövőre nézve, még új konyhánk nem lesz. Pénzünket vissza nem kapjuk, ez elég világos (és ennyire naivak mi sem vagyunk). Tehát maradt a remény, hogy most tényleg úgy lesz, ahogy mondta: péntek reggel jön és el kezdi a beszerelést. Ha nem kezdi el, nem tudom mit csinálok...

Így viszont világossá vált, hogy a szombatra tervezett lakás avatónk a barátokkal, technikai okokból elmarad....vagyis inkább technikai okokból más helyszínen lesz megtartva :)))

Péntekre

NAPOK

HÉTFŐ reggel...
de nehezen kelsz fel.

KEDDEN fejedet már felemeled...
a párnáról.
De kedvedet még mindig nem leled!

SZERDÁN a hideg a lábadat visszahúzza...
a paplan alá.

CSÜTÖRTÖKÖN álmodban még sült csülök...
hát ettől mindjárt lecsücsülök!

PÉNTEK reggel villám kelj fel!
Gyorsan robogj át a reggelen,
s az első napfelen!
A dél az elröpül,
s bekopog a délután,
még kicsit sután.
De te már tudod,
s ajtód tárod...
Eljött végre a hétnek a...
VÉGE!

Nóri meséje

Tegnap esti Morc álmos reggelen

- Morc vagyok. - mondta a Morc
- Én is. - felelte Nóri
- Tényleg? Mióta? - csodálkozott a Morc
- Hogyhogy mióta? - értetlenkedett Nóri
- Mert én születésem óta! - húzta ki magát a Morc
- Hát én csak tegnap este óta. - sóhajtott Nóri
- Az jó. - bólogatott a Morc
- Nem jó. - rázta fejét Nóri
- Miért? - kíváncsiskodott a Morc
- Mert a kedvem így rossz. - búslakodott Nóri
- Hát nevess! - biztatta a Morc
- De min?! - kérdezte Nóri
- Magadon. - mondta a Morc
- Hogyan? - csodálkozott Nóri
- Nézz a tükörbe! - felelte a Morc
- Belenéztem.- mondta Nóri
- Mit látsz? - kérdezte a Morc
- Egy morcos Nórit. - sóhajtott Nóri
- És a szeme milyen? - kérdezte a Morc
- Csillog.- mondta Nóri
- Hát az arca? - folytatta a Morc
- Kedves. - mondta Nóri
- És a hangja? - kérdezte a Morc
- Csengő. - kacagott Nóri
- Min nevetsz? - kérdezte a Morc
- Magamon. - hahotázott Nóri
- Kedves, mosolygós szép reggelt, hát neked! Legyen szép a napod! - mondta a Morc és kezét hátul összekulcsolva elballagott.

Advent

Közeledik a karácsony! Imádom! Azt hiszem a december az egyik kedvenc hónapom, de az egészen biztos, hogy a karácsony a kedvenc ünnepem!
Nálam jobban csak a lányok várják a karácsonyt. Nórinak ez volt az egyik legfőbb problémája: hogy akkor most az új lakásban hol lesz majd a karácsonyfa? és hogy akkor ugye 3 méteres lesz a fa (merthogy ekkora a belmagasság)?! Sőt nemrég még súgva azt is elárulta, hogy neki - mármint Norcinak - ezzel az egész költözködéssel az volt a baja, hogy attól félt, akkor most az új hellyel meg fog minden változni a karácsonnyal kapcsolatban. Nem tudta pontosan megfogalmazni, hogyan is lehetséges ez a változás, de valami olyasmitől félt, hogy az új lakásban valahogy a karácsonyi szertartásaink nem fognak működni. Édes, Kiscicám!
Erről jut eszembe, új szertartásokat vezetünk be. Kicsit későn érő típusú anyuka vagyok az adventi kalendáriumokkal kapcsolatban, de mostanra beértem. Eddig ugyanis az volt a szokás, hogy a csajok már valamikor október-novemberben kikönyörögtek tőlem, vagy a nagyanyjuktól egy csokis adventi kalendáriumot és két nap alatt kikajálták az ablakokat. Most viszont eljött az én időm! Ez nem azt jelenti, hogy idén én eszem meg az összes csokit - bár nem is rossz ötlet! -, hanem hogy mostanra benőhetett a fejük lágya és egy időben elkezdett naptárnál már önmérsékelni tudnak.
Nosza rajta, titokban beszereztem két tucatnyi zsákocskát. Készen! - időm, türelmem most nem volt kreatívan alkotni. Vettem egy szakajtónyi csokit, cukrot és megtömtem a számozott zsebeket. Mindezt természetesen nov.30-n este, miután már elaludtak. Nézett is Péter, hogy mit csinálok! Pontosabban előzőleg már kapott feladatot ő is: két szöget kellett halkan és feltűnés nélkül bevernie a lányok emeletes ágyának oldalába. Erre akasztottuk aztán titokban éjjel a megtömött zsákocskákat. Juli erősen törte is a fejét másnap, hogy hogy lehet az, ő nem hallotta a szögek beverését?! Végül arra a döntésre jutott, ezek bizonyára tündérkalapáccsal bevert tündérszögek. (Naná! - kuncogtam magamban - anyatündér munkában volt, apatündér meg kalapált, kicsit morogva, hogy miket találok ki már megint!) De azért, hogy ne csak a fogorvosnéniek okozzunk majd később örömteli munkát, kaptak még egyebet is az 1. zsákba: Juli egy kis versikét, Nóri pedig egy kis mesét.
Bejött. A december, s karácsony szentestéjének várakozása jól indult el. Igazi varázslattal és boldogsággal. Az arcuk dec. 1-n reggel ragyogott, csokitól fénylett és jó kedvvel indultak a suliba és oviba. Julit pedig még hosszan, nagyon hosszan foglalkoztatta ez a kérdés: De ki hozta? És hogyan? és mikor? És anya, te segítettél az angyalkáknak? (Ugyanis tisztáztuk, hogy a Mikulás csak 6-ig van szolgálatban, 6. utáni időszakra nem érvényes a munkavállalási engedélye...a Jézuska meg ugye igazából még meg sem született, tehát ő csak 24-n képes bármit is szállítani, így nem maradt más, mint néhány angyalka, akiknek azért anya kicsit besegített! Ugyanis sehogyan sem jött össze nekik a vers meg a mese!)

Hát így indult nálunk a december, az új lakásban (amiben még mindig nincs konyha, viszont a falfestések kijavítva, van már hálószoba ajtónk és előszobai akasztónk, meg nagymamánk - merthogy megjött a mama is pár napra besegíteni! Kell is. Ő fogja felügyelni az asztalost hétfő-kedden, amikor állítólag beszerelődik a konyhám...így kell lennie! Ugyanis én már nagyon komolyan összevesztem az asztalossal, de mindezt nem írtam meg...inkább elfojtottam, hogy
legyen aztán majd mit kianalizálni belőlem, ha idegeim végleg felmondják a szolgálatot a konyhanélküliségtől és még inkább a mesterektől!)

Befejezésképpen pedig íme Julcsi egyszerű kis adventi versikéje:

Hóváró vers Julcsinak

"Hull a hó és hózik!"

Ezt énekli a Juli,

reggeltől napestig

De Holle anyó

nem hallja!

Fülén van a mobilja!

Meteorológus bácsi,

az hívja.

"Mikor jő a hó?

kérdi

"Holnap, holnapután, azután."

Jő a válasz, csupa talány.

"De most akkor mi lesz?"

kérdi Juli.

Zavaros ez a vénasszony!

Hóágyú kell, azt mondom!

Az ám! Hóágyú a megoldás!

Nosza, rajta, apa!

Szaladj el a Baumaxba!

Kamaszodunk!

Kamaszodunk! Mármint nem mi, hanem ők! Mi ezzel szemben megőrülünk. De nagyon. Nem tudom, kinek jobb nekünk, vagy nekik, akiknek nagyjából mindennel bajuk van. Leginkább az élet, az Élet tud nagyon fájni. Persze, kinek nem?! Mert ugye nekem is nagyon fájt a múltkor, amikor a 6. lumbagos sántikált be az akut ambulanciára hogy "deténylegnagyonfájésénvagyokazorvosoldjameztmeg!" a 10. alkoholista epilepsziás után. Csakhogy nekem jó okom van ezt a fájdalmat elviselni, nekik viszont nincs. Persze most baromi empatikus vagyok, de éppenséggel a falra tudnék mászni, amikor ippeg kirobban, nem válaszol, vállát rándítja, süket, mint a nagyágyú, "adduramisten, de azonnal" kérő, búval b...ott (én "istenutse" nem szoktam csúnyán beszélni, de vannak állapotok, amiket csak így lehet igazán érzékletesen leírni...ez is az! aputól tanultam a kifejezést,,,nálam használta!) és leginkább dühöng mindenen. Dühöng a tanáron, az osztálytársán, a kishugán, meg az időjáráson, és még nagyon sok mindenen. Épp ma jutottam a felismerésre - miután végighallgattam egy "ki vagyok akadva" felhanggal végig vitt "horror volt ez a ami nap!" és "nem igaz, hogy a Vanda már megint nem áll szóba velem" típusú napi beszámolót -, hogy alighanem be kéne szereznem egy boksz zsákot. Tökéletes megoldás! Apa felfúrja a gyerekszoba plafonjára és Nórika meg időnként odaáll püfölni. Én igazán nem fogom rajta számon kérni, kire gondolt, mikor leereszette a fáradt gözt. Miután pedig ezen túl van, akkor talán be is pakolhatna, mondjuk úgy megközelítőleg tisztességesen a táskájába. Mert ugye az nem lehet olyan nagyon megerőltető feladat! (gondolom én) Mindenesetre ma leellenőriztem azt a táskát (hosszú idő óta először), és konstatáltam, hogy a két Lotti - minden bajok mai okozója - két példányban is bekerült. Húh! Mennyivel jobb lett volna, ha ezt tegnap este nézem meg. Persze úgy, hogy fogalmam sem volt, be kell rakni, nem lett volna sok értelme. Mert mostanában nagyon nem osztja meg otthon az iskolai történéseket (kivéve az olyan felháborító igazságtalanság, mint röpdoga - utólag elmondott hír -, meg ofő kiakadása és ordibálása - amit mélyen együttérezve a kamaszok által meggyötört tanerővel, meg tudok érteni,), teendőket, tanulnivalókat. Én pedig eltespedtem, mert mindezek ellenére a jegyei rendben, beírások nincsenek és Csilla sem hívott fel, hogy baj van a gyerekkel.

De hát a helyzet az, hogy kamaszodunk. És az élet ilyeténformán nagyon nehéz. És - mondják az okosok - még csak az elején vagyunk. Jaj! Szegény anyám! Bocs, mami!

Kész!

Na, nem a konyhám! Erről inkább ne beszéljünk! De a gyönyörű könyvespolcomról, és a hálószoba ajtónkról, meg a teli gyerekszobáról már igen! Mert kérem: van már polcunk, tökéletes. Teljesen megtöltve, pedig annyi jó könyv van még a könyvesboltokban. Jaj, nekem! És itt van már minden játék és gyerekkönyv. Meg is telt a gyerekszoba rendesen. Csak azt nem tudom, hogy az a fél játékbolt, amit a csajok kértek a Mikulástól és a Jézuskától, na az, hova fog kerülni!?
Most, hogy a lakás lassan kész (bár a korona majd a konyhabútor lesz), gondolkozhatok azon, hogy majd mivel töltsem meg a blogot. Valószínűleg kénytelen lesztek elmélkedéseimet olvasni, meg a csajok (és a 4.b kemény magjának) ügyes-bajos dolgait.
Most mennem kell, mert van még egy utam a vasútállomásra. Jön Zsófi barátnőm, és rengeteg beszélgetnivalónk van...

Egy ütős hétvége

Hát kérem, ahogy azt mondani szokják: Ez nem volt semmi!
Persze mindenért a Lajos a hibás! Mint tudjuk.
Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy az egész nem a Lajossal kezdődött, hanem a költözéssel. Mármint a mienkével. És mivel olyan jól sikerült az a költözés, Péter szerette volna ezt egy kedélyes kis bulival megköszönni az sok jó embernek. Irány tehát Zebegény! Bulira fel!
Gondoltuk lesz némi eszem-iszom, egy kis erdei séta, kis vadkukucska és jól fogjuk magunkat érezni. Na akkor most nézzük mi volt:

Ikea és Decathlon.
(csak néhány apróság, bizony)
Kóborgás az aszfalton.
(Csak a nők nem tévedtek el!)
Eszem. Sok iszom.
(már az úton)
Ballentines a Lajoson.
(s a Péterben)
Piros festék a falon.
(és semmi a lökhárítón)
S könnyűnek bizonyult egy plafon.

A Réka már koccint.
(cumisüveggel)
Az apja meg bólint.
(így, így Réka lányom)
Túlélő túra, hej!
de az igazi életben maradásért, majd este küzdjel!
Zoli és Árpi, a két hős.
S a vadak ott röhögnek fetrengőn
Józsi bácsi még most is a lest keresi
S nem érti, miért nem leli.

Hát valahogy így. Persze verset írni igazából nem tudok, ezért most inkább majd prózában mesélem el.
Péntek délelőtt kezdődött minden. Először is megjött az asztalos és hozta a polcokat. (Ez olyan nagy esemény, hogy majd külön bejegyzést kíván, most csak épp futólag megemlítettem.) Neki álltak a segédek mindjárt fúrni, faragni. Péter pedig kissé nyűgös lett ettől, mert már nagyon mehetnéke volt Zebegénybe. Én addig is elindultam a csajokkal. A női szakasz, élén Réka babával, az előzetes egyeztetésnek megfelelően tett egy kis kitérőt a Börzsöny előtt. A Budaörsi Ikea tárt karokkal várt minket. A Decathlonba viszont mi mentünk tárt karokkal. Vagyis a Réka. Aki mikor a fotocellás ajtók széthúzódtak előtte, ezt hangos örömujjongással és két magasba lendített örömlebegő karral üdvözölte. Valami olyasmi lehetett az arcán, mint hogy: na, végre, vásárolunk! (hiába nem lehet elég korán elkezdeni! mi nők, ezt már csak tudjuk!)
Miután jól kishoppingoltuk magunkat és teherszállítás céljából sikeresen odaszerveztem az Ikea elé egy kis furgont és egy utánfutós autót, melyekben a pasik utaztak, mehettünk is tovább. Péter hathatós útbaigzaítása ellenére úgy mentünk át Pesten, mint kés vajban. Ez nem sikerült Ricsiéknek (de nem ő a hibás, hanem Judit, aki rosszkor telefonált- mondták, mi meg elnézően mosolyogtunk), és nehézségbe ütközött Tamáséknak. Csak Péterék száguldottak keresztül a fél országon és az se zavarta őket, hogy a whisky időnként az ölüket locsolta és nemcsak a torkukat. Így persze nem csoda, hogy a 2/a-ról nem sikerült jól lekanyarodniuk.

Mi, nők, természetesen nem tévedtünk el és kényelmesen autózva, pont időben érkeztünk. Jöhetett a vacsora és némi itóka. Én nem iszom. Ha mégis ilyen képek látnak rólam napvilágot, akkor az csalás (vagy az élet olyanféle nehézségeivel kerültem éppen közeli ismeretségbe, amikor még én is iszom...1 pohárral).
Hát kb. idáig jutottam ma napközben és most már igencsak elfáradtam, ezért inkább holnap folytatom. DE! mindenkivel szeretném közölni a jó hírt: VAN KÖNYVESPOLCUNK! Az Asztalos csinálta! Bizony ám! És nemcsak a nappali fala lett befejezve a polc által, hanem polcok kerültek a gyerekszobába is. Már könyvek is vannak rajta, miután hazacipeltük azt a sok mindent Zebegényből, amik Anglia óta vártak végső nyughelyükre. (Mert az csak duma volt, hogy bulizni megyünk az Isten háta mögé. Valójában azért mentünk, hogy onnan is hazaköltöztessenek minket! hahahaha...nem is sejtették, mennyi doboz vár rájuk vasárnap) Ennek örömére, Juli ma egész este az angol játékaival játszott és este angol volt az esti mese is: Winny the whitch meséje. (A végén belevontam Nórit is, olvassa inkább ő, és amit nem értettünk fordítsa is le. Jól ment).

És most nekem ki fog esti mesét mondani?!

How do you do Mr Guinea pig?

Belátom, szemlesütve elismerem, nekem olyan gyerekem van, aki határozottan tudja mit akar. Ez hagyján, de rövid távon el is tudja érni mindazt, amit akar. Irigylésre méltó tulajdonság! - mondják. Na, most, az úgy volt, hogy Julcsi pl. pontosan tudta, hogy rövid életű Dzsundzsik után egy tengeri malacot akar. S miután elsiratta és elbúcsúztatta Dzsundzsi 2-t, nagyra nyílt, még könnytől nedvesen csillogó szemekkel, nyílt, ártatlan tekintettel elénk állt és feltette a kérdést: "Ugye kaphatok egy tengerimalacot?" Én hüledezve, hangelakadva figyeltem a gyászreakció ilyen pontos és gyors levezetését és a "Kutyaharapást szőrivel!" elv precíz, gyermekinek éppen nem mondható alkalmazását. Miközben hangtalanul hápogtam, azon tűnődtem, hogy vajon én miért nem tudom ilyen jól kezelni az érzelmi veszteségeimet és hol van az az életkor, ahol elveszítjük ezt az őszinte akarat- és vágy kinyilvánítást, mely mindenféle körülményeskedést nélkülöz?! Mindenesetre 6-7 évesen valaki még tudja mit akar. Juli pl. egy tengeri malacot.
A válaszom persze már közel sem volt ilyen egyértelmű, mint ahogy ténymegállapítóan elmesélem azt. Kb. annyira volt frappáns, mint ha azt mondanánk, hogy "hm, igen, mondasz valamit és alighanem igazad van, magam sem gondolom ezt másképp" Szóval valahogy így hangzott: Majd megbeszéljük később, kicsim! (Azt hiszem ezt az univerzális mondatot minden anyába beültetik, még a leány magzat fogantatásának pillanatában, hogy majd csak akkor aktiválódjon, amikor gyermeke megtanulja a fő hívószót: "ANYAAAA!")
Végül azt hittem/hittük, hogy a kérdésre kielégítő válasz született és egyelőre az új kisállat képe messze van tőlünk. De másodszülöttünk -talán mondtam már - a kitartóbb fajtából van és tulajdonképpen nem szokta kikérni a véleményünket, csak úgy csinál, mintha. Így hamar visszatért a témára (ha jól számolom, cirka per kb. egy óra múlva már) és többszöri emlegetéssel igyekezett forrón tartani és nem kihűlni hagyni a témát, a vágyakat. (Pontosabban a vágyait.) Hétfőn aztán a "tegyünk úgy, mintha elfelejtettük" taktikát alkalmazva nem beszélt róla.
(Vagy lehet, hogy igen, csak én jó érzékkel inkább ügyeltem...) Kedden délután azonban ismét előjött a farbával, sőt tulajdonképpen már egy kész akció tervvel. Miszerint óvoda után - ő úgy gondolta - az egész család felkerekedik és elmegy egy kisállat kereskedésbe és körülnéz, mintegy felméri az aktuális tengerimalac piacot. Persze ez csupán egy felmérés, mindenféle kötöttségek nélkül és vásárolni majd csak akkor kell, ha megjön a fizetés!
Bámulatos, nem?! Miután engem is lenyűgözött és kigyönyörködtem csemetém elméjében, közöltem a csajjal még cipőhúzás közben. hogy szó sem lehet róla, nekem fogadó órára kell mennem Nóri iskolájába. Már pedig ez nagyon fontos, mert az angol tanárnénivel két dolgot is el kell fogadtatnom: Az egyik, hogy azért mert Nóri tulajdonképpen egész jól tud angolul, még éppen fel lehet őt szólítani az órán. A másik pedig, hogy igazán haladhatna egy kicsit nagyobb tempóval a nyelvelsajátítás rögös útján. - nem mintha bele szeretnék szólni (dehogynem) egy pedagógus munkájába, de talán kicsit lassú és unalmas a tempó.
Julit persze nővére nyelvi tanulmányai egy cseppet sem érdekelték, ő kiskedvencet akart. Végül megszöletett mindenki által elfogadható kompromisszum (a mindekibe ezúttal nem biztos, hogy apa belefért, de sebaj): anya kiszál a sulinál és átverekedi magát a szülői tömegen és fogadóóra gyönyörén, apa és a lányok pedig elmennek a boltba.
Gondolom a végkifejlett nem kérdés! Az agol tanárt nem lehetett meggyőzni, hogy a fontolva haladásnál (hú, de kiegyezéskori kifejezés ez) jobb a teher alatt nő a pálma - féle taktika. A Julit meg nem lehetett meggyőzni, hogy a tengerimalac vásárlással várjuk meg a fizetést (és hát egyébként is! szegény Dzsundzsi emléke még ki sem hűlt!).

Mire hazaértem a suliból ott volt egy nagyszemű, selymes szőrű malac-baba a nappali közepén két csillogó szemű gyerekkel és egy fáradt apával. A kérdésemre, hogy "de hát...???!" a válasz egyrészről annyi volt: "De hát anya, le volt árazva és akciós volt! csak ezer forint!" ...másrészről pedig: "Majdnem sírva fakadt...mit tehettem volna?!"

Nóri hörcsög nekrológja

...szóval akkor íme, anya által is begépelve ez a bizonyos levél, amit Nóri Dzsundszi 1 halálakor írt (minden helyesírási hiba szándékos, a levél - amint látjátok - hű másolata az eredetinek):

Kedves dzsundzsi!

Fogalmamsincs, hogy ki voltál de mindenki nagyon szeretett. Igaz, hogy néha a mama dögnek szolitott de ne vedd a szívedre. Mindenki tudta, hogy eljön majd az a nap is mikor felszálsz 17-es mennybe vezető interszitire és aztmondod: adiosz föld! Remélem, hogy majd találkozol MALACKÁVAL is. Hogyha tudsz beszélni a tesódal akkor mond meg neki, hogy te már nem élsz ne keresen.

Norci Anya Péter JOLI

Visszaemlékezés...

Hadd meséljem el Dzsundszi 1 elvesztésének napját...

Vasárnap

Erősen fújt a szél, de legalább a nap sütött. Fejem zúgott, a hosszú tél és az ennél is hosszabbnak tűnő 24 órás ügyelet fel-felvillanó szikrákkal versenyző apró csicsergő madarakkal telítette meg fejemet. Pont mikor Jerry egy erre a tevékenységre teremtetett serpenyővel fejbe vágja a veleszületetten gyengeelméjű Tomot, aki – a természet törvényeit meghazudtolva – képtelen egy kisegér eszén túljárni. Lassan sétáltam haza a klinikáról, húztam még a második műszak kezdetét. Az elsőnek is még csak éppen hogy vége lett. Megint kijutott a jóból, mint annyiszor máskor. Éjjel háromkor a fejfájós, akinek már három hónapja fáj a feje, na de most már aztán igazán annyira, hogy nem bírja tovább. Ilyenkor mindig ingerenciám támad megkérdezni, hogy azért azt a cirka öt órát reggel 8-ig, miért nem bírta már ki az elmúlt 2160 fejfájós óra után?! Nem beszélve arról, hogy akkor már a váltás kapja, aki reggel nyolckor még friss és vidám (végül is túl van egy szabad péntek estén). De végül soha nem kérdezem meg. Hanem megvizsgálom és kezelem. Ugyanúgy, mint a bácsit, akit a guta ütött meg hajnali 4-kor, meg a hajléktalant epilepsziás roham után, és még azt a 20 beteget, akiknek pont az én ügyeletemben lett valami nyavalyájuk.

„Elég! Nem akarok a klinikára gondolni! Vége! Mára vége! Vasárnap van, és süt a nap.” – kényszerítettem magamat, hogy másra gondoljak. A vasárnap szó beindított bennem egy kellemes, andalító érzést. Az aranylóan gyöngyöző húsleves fenséges illatát, a rántott csirke és krumplipüré zamatát, mely a déli harangszóval keveredett. A békés, családi vasárnapi ebéd. Akarhat-e valaki ennél többet? Nem.

Már éppen kezdtem beleélni magam a jóba, amikor rajtaütésszerűen hazaértem. „Még sem lakom elég messze a klinikától!” – sóhajtottam. A varázslatos vasárnapi érzés foszladozni kezdett, amikor az ajtó elé érve három pár mocskos, saras cipőt vettem észre. Szép rendben sorakoztak, méret szerint a negyedik emeleten, a 13-as számú ajtó előtt. A méret egyúttal mintha a sarasság mértékével is aránylott volna, fordítottan. A legkisebb a legsarasabb. Olyannyira, hogy nem sok kétségem maradt a ruhákat illetően. „Ennyit a vasárnapról. Kezdődhet a második műszak.” – a gondolatok ismételten csak sóhajtás kíséretében törtek fel belőlem.

Az ajtót kinyitva a folyosón szembetalálkoztam első szülöttemmel, aki elhaló hangon és ehhez illő mértékű halálra vált arccal fogadott, pizsamában: „Fáj a torkom” – most rajta volt a sóhajtás és a suttogás. „Egyéb?” – bólintottam. „A hugi kiborította a teát az ágyba és apa még alszik. Nem tudok beszélni.” – nyögte elhalóan. „Végre valami jó hír. Legalább a kiabálás részt kihagyhatjuk ma reggel.” – tört fel belőlem a cinizmus, de aztán gyorsan elszégyellve magamhoz húztam a beteg gyermeket, aki szemmel láthatólag egy amolyan istenigazából való szülői gyengédségre vágyott és hiába próbálta e célból felkelteni apukáját hajnal óta.

A kicsi a szoba közepén ült kezeslábas piros szőrös, cicás pizsamájában és elmélyülten épített egy lego tornyot. A tv biztosította az alkotáshoz szükséges háttérzajt és Angelina balerina piruettekkel sasszézott végig az LCD képernyőn. „Megint egy egér” – ugrott be hirtelen, ki tudja miért. Mindeközben még mindig ölelve tartottam a nagyot és az orvosi ösztöneimmel kevert anyaiak veszélyt jeleztek. „Ez a gyerek lázas!” Nem tudtam tovább gondolni, mert az eddig a háttérben csendesen szuszogó apatorony megmozdult és szemmel láthatólag az ébredés és felkelés ingatag mezejére tervezett lépni. Ebből a célból megpróbálta két ujjával szemhéját megcsippentve nyitva tartani a szemeit és felismerve az otthoni helyzetben bekövetkezett változást – miszerint anya hazaérkezett –, szóra is nyitotta mindjárt száját. „Hazaértél? Csinálsz egy kávét?”

Csináltam. Közben megpróbáltam nem észrevenni a mosogatóban tornyosuló szennyes edényhalmot, a konyhaasztalon lévő vacsoramaradékot és asztal alatt lévő gabonapehely kockákat. Szememet csak résnyire nyitottam, amikor bevittem a kávét a szobába életem párjának, nehogy észrevegyem közben a saras melegítőkkel és kabátokkal megtömött szennyes kosarat, és az itt-ott művészi szinten elejtett feleslegessé vált ruhadarabokat. Végül is egy szavam sem lehet, hisz tegnapelőtt apa ügyelt és az alig 3 órányi alvás után 9 km-es medvehagyma kereső túrára vitte a lányokat és barátnőjüket, míg én „nagyfehér gyógyítóként életeket mentettem”. Bár taktikailag nem volt rossz húzás, mert sikeresen kidőltek, legalábbis annyira, hogy az ezt követő ebéd után már csak a tv-t tudták bambulni és apát hagyták aludni („legalább egy órácskát”) és új erőre kapni. Bár a vasárnap reggelre lázassá válónak, talán nem volt éppen olyan jó, de hát istenem, „egyszer élünk!”. És úgyis olyan régen hiányzott már a suliból. Vagy három éve nem tudott összeszedni egy rendes, valamirevaló kórságot, amivel legalább egy hét szabit ki lehet venni. Mindezek megfogalmazásával együtt, mindjárt nyújtottam is lázmérőt a nagynak és fejemben gyors egymásután pörögtek a gondolatok: „Ha lázas, akkor beteg. Ha beteg, akkor nem mehet suliba. Ha nem mehet suliba, akkor valakinek itthon kell maradnia vele. Múlt héten a kicsi volt beteg, két napot sikerült itthon maradnom vele, professzori helybenhagyással. De ez a hét most már nem biztos, hogy menni fog.”

Nos. Lázas volt. „Beteg.” – mondtam az ébredező apának. „Ki?!” – „Nóri.” – „Biztos?” – „Biztos.” – „Ez esetben…” – „Ez esetben kérem a telefont.”

- Szia, mama! Hogy vagy?

- Jól. Épp az ebédet főzöm. Miért?

- Nóri beteg.

- Jó, akkor elzárom a gázt. Ma, vagy holnap?

- Ma. Estére?

- Rendben.

- Jön. – mondtam, letéve a telefont.

Úgy délre sikerült felszámolnom a lakásban uralkodó káoszt: ágyneműk az ágynemű tartókban, ruhák a szekrényben, ment a mosógép, üres volt a mosogató, tiszta a konyhaasztal és főtt a makaróni tészta. Nincsen jobb és garantáltan befutó ügyelet utáni étel, mint a milánói makaróni. Gyors, laktató és minden gyerek szereti! Apa időközben felébredt és a változatosság kedvéért bement a klinikára megnézni a pénteken műtött kisfiút, hogy van. Az „oszd meg és éld túl” alapon magával vitte a kicsit, így a nagy nyugodtan haldokolhatott magában a szobában, senki sem zavarta ebben. Az iskola réme elszállt feje fölül, tanulni úgyse nagyon tudott, hisz a lázrózsák tartós ittlétre rendezkedtek be, szemmel láthatólag jól érezték magukat újdonsült gazdájukon. Csendesen rajzolgatott hát.

- Jaj, anyaa! – ahogy azt mondani szokták, a velőtrázó sikoly hirtelen vágott bele a lassan mégiscsak idillivé váló vasárnap délelőttbe.

- Mi van?! – azt hittem újraélesztenem kell és rohantam be a gyerekszobába. Az első feltevésem tulajdonképpen helytálló volt, csak éppen az újraélesztendő személye volt más, mint elsőre tippeltem.

- Nóri nem szólt, csak némán zokogva mutatott az akváriumra. A dzungáriai törpehörcsög tempósan szedte apró lábait a mókuskerékben és érdeklődve nézett fel rám, amikor odamentem lakhelyéhez. Ő érdeklődő volt, társa viszont döglött.

„Mi jöhet még ma?!” – néztem fel a plafonra, miközben Nórit magamhoz ölelve vigasztaltam. Az egyik hörcsög megdöglött, nincs mese, ezt a feladatot is meg kell oldani. A gyerekek szerették az apró jószágot, s mi magunk is jókat szórakoztunk a mókás kis állatokon. El kell tehát búcsúzni tőle rendesen. („és a kicsi még nem is tudja!”). Megbeszéltük hát a temetés részleteit, s hogy talán az lenne a legjobb, ha pár szóban írásban is elbúcsúzna a kis állattól.

Megtette. Mire apa és húgi hazaért, készen volt a nekrológ, és az ebéd.

Hugi kis kezébe fogta az apró, sötétkék díszdobozt, apa órájának a dobozát, ami most alkalmi koporsóként szolgált. Óvatosan tette be biciklijének kosarába, s lassan tekerve vette az irányt a park felé. Nóri kezében a szél lobogtatta búcsúbeszéd, s mi mosolyunkat visszafojtva lépdeltünk a két gyerek mögött. A gyászreakció, az gyászreakció. Tanulni kell azt is. Ezt tanították az egyetemen, s minden tanítás nélkül ezt súgta szülői szívünk maga is. A sírt apa ásta, Juli tette be Dzsundzsit, s miközben a nehéz földdarabok hullottak a kis testre, Nóri felolvasta a búcsú szövegét. „Nyugodj békében!” – gondoltam magamban, s lopva órámra néztem – „Még csak délután három óra van. Mi jöhet még?!”

A nagymama. Este hétkor érkezett.