Tavasz van!!!

Hát kérem, kisütött a nap! Megjött a tavasz, de rendjén is van ez így, mert olyan félelmetes farsangot rendeztünk, hogy tél legyen a sarkán, aki helyben tud maradni jelmezeinktől! Gondoltam, most hogy eltelt már jó pár nap ama bizonyos nap óta, és mindenki túl van az első sokkon, felidézem pár szóban is, mennyire őrült ez a társaság. Igazán felejthetetlent persze a Zámbó testvérek alkottak: még most is röhögőgörcsöt kapok, ahogy felidézem bajszos Zámbó Marietta higanymozgású magántáncát a háttérben, miközben Jimmy és (Szt)Árpi egymást túl versengve énekelni próbál. Ha véletlenül valaki nem tudná, a tisztes őszes férfiember, aki némileg Sinkovicsra emlékeztet, aktuálisan Zámbó Tihamér. Azt hiszem az előadásukat is fel kéne raknom (nagyjából azért, hogy el tudjátok képzelni, milyen volt a hangulat és mennyire bolond társaság vagyunk mi), de eddig nem sikerült technikailag megoldani...minden csak idő kérdése azonban.
Addig is mindenki nézze a képeket, magukért beszélnek....(És igen, a szőke cicababa, kicsi kutyussal én vagyok...)

Karamell

Karamell. Így hívják. Pontosabban így hívták egészen este 9-ig. Akkor beköltözött az ágyba (állítólag mesét hallgatni jött), Nóri mellkasára és ebből a szögből már inkább úgy nézett ki, mint egy Pufi. Így megtörtént a hivatalos átkeresztelkedés Karamellről Pufira. De azért Juli következetesen Sütinek hívta egész délután, ez pedig ugye nem jó ómen. Mert szegény Sütikénk már az ablak alatt pihen és a kis kedvencek Paradicsomában ropogtatja a saláta levelet.
Ha véletlenül valakinek deja vu érzése van, az - biztosíthatom minden szakmai tudásommal -, teljesen normális. A mi (apaci és anyaci) esetünkben a normális lét kétségbe vonandó, de ez már legyen a mi bajunk.
Na szóval, a helyzet a következő: Ismét van egy állatkánk. Juli eddig bírta (és mi is a felőle érkező nyomást). Név napjára kérte. Cicát kért. Meg kutyát. Tengerimalacot kapott. Ha jól csináljuk, még macska is lehet belőle, csak apának kéne belehúznia a tudományos kísérletekbe.
A mama azt írta sms-ben, hogy örül neki. Ezt azért kétlem, de belátom, túl a 60-n már elég bölcs ahhoz, hogy ezt írja. Ezért, még a 40-n innen, elhisszük neki. Mert már mi is elég bölcsek vagyunk hozzá, hogy mindenkinek így a jobb.
A legjobb persze a Julinak. A Pufinak állítólag még nem jó, mert egyedül van. Eladó bácsi meg akart minket győzni, hogy tengerimalacoknál párosával szép az élet (kinél nem?!) és nézzem meg milyen szép nőstény és hím példányaik vannak. Na azt már nem! Hogy még szaporodjon is!?
Nóri halat akar. De lehet, hogy inkább tengerimalacot fog kapni...ha a Pufi a magánytól depressziós lesz (nem szeretnék a közeljövőben még egy éjszakai temetést és egy újabb forgatásra alkalmas jelenetet a Kisállatok temetője című thrillerbe!).
De azért apa megígérte. Mármint Nórinak a halakat. Húsvétra. (Hogy ez a nyúl miket nem tud hozni?!) Nóri már a nevüket is tudja (neon színűek és tízen vannak). Én még nem, de megpróbálom felsorolni: Húsvét, Karácsony, Születésnap, Névnap...és hasonlók. Tuti, hogy nem normális, de a saját magzatom, vállalom.
Mit csinál egy tengerimalac a halakkal?! Majd megfigyusszuk, utána meg elmondom.

Különben ügyelek. Eddig semmi, vagyis kevés. De bármikor befuthat a mentő sereg és nekem kell DonKijóteként nekik mennem egy szál magamban.
Amikor nem ügyelek, akkor lerágom a körmöm. Hogy a Kinga, meg én elértünk-e valamit az Aranyvackoron a mesénkkel?! Ez sajnos csak 24-n fog kiderülni, addig nem mondják meg és még csak nem is utalnak rá. Tessék mindenkinek körmöt rágni és izgulni értünk!

Ha az Aranyvackoron túl vagyunk, akkor meg majd azon lehet izgulni, hogy akkor tényleg megjelenik-e a Julijuli. Mert úgy néz ki, ám! A Könyvhétre már - remélem - lesz egy igazi, finom, ropogós papír illatú mesekönyvem, amit igazi könyvesboltban lehet megvenni!

Síeltünk!!!

Igenis, síeltünk. Tudom, többen kételkedtek benne, hogy ez így lesz, meg hogy ez jó ötlet-e egyáltalán, de sikerült, most végre sí léccel a lábunkon száguldoztunk igazi havas lejtőkön. (Néha talán kicsit túlontúl is száguldoztunk, de végül is mindenki egyben megúszta a dolgot - nekem összesen 6, vagy 8 kék foltom lett, meg egy kisebbfajta "én ezen a baromi meredek lejtőn soha többet le nem csúszok" - érzésem...majd még beszélek róla. Mert ez az, amire a pszichiáter azt szokta kérdezni együttérző szemekkel, vállveregetve: "akarsz róla beszélni?!")

Na, kérem erről lenne mit beszélni. Itt vagy mindjárt az, hogy a lányaim villámgyorsan megtanultak síelni (ebben az apukájukkal egyformák voltak). Én is, csak mondjuk inkább úgy, hogy villám helyett pislákoló kislámpafényhosszal. De végül is nem lehet egy szavam sem, mert elmondhatom magamról, hogy lejöttem egy piros lejtőn (aki nem tudná a sorrend, a borzasztótól az őrületesig tartóan: kék-piros-fekete/halálos) - ezt mondták a barátaim, akik vigasztalni és bíztatni szerettek volna, miután röpke 2 óra alatt sikerült leevickélnem 2000 m magasról. Emlékszem, mintha ma lett volna: A nap lassan bukott le a hegygerinc mögött, az esti, alpesi levegőt beszippantva jóleső érzéssel töltött el az enyhe trágya illat, míg össze-összeakadó sí léceimről letekintve alant a havat kedélyesen nyalogató barna szőrös osztrák teheneket (nem is lila!!) láttam. Akkor még nem tudtam, hogy a mellettem elsuhanó őrült hóbiciklis a hegyről utoljára lejövő biztonsági ember, aki azt ellenőrzi, hogy a pályát mindenki elhagyja....Hát én még nem hagytam el. Ezt kissé idegesen vették tudomásul a pálya üzemeltető kedélyesen piros pozsgás osztrák jóemberek, amikor megtudták, hogy a pálya alján lévő csoportosulás engem vár (No meg Edinát és Kristófot, akik vállalták lehozásomat - de nem voltak hajlandóak ölbe venni, siklanom kellett! Pah!)

Röviden megfogalmazva: nem volt könnyű, de megcsináltam! És íme, aki nem hiszi: Igenis tudok síelni! (az az elsuhanó hupikék törpike szerű gömbvillám vagyok én)

Na, ugye?!

Juli buli

Az úgy volt, hogy Juli tud élni! Vagyis tudja, hogyan kell magát ünnepeltetni: általában a szülinapjai vagy két hétig elhúzódnak, vagyis így vagy úgy két hétig innen és onnan is kap ajándékot. Idén sem volt ez másképp, és a hétvégén még egy igazi bulit is kapott. A barátok után leteszteltük a lakást az aprónépre is - kibírta! Jött vagy 10 manó (Nóri megjegyzése jellegzetes hanghordozásával, amibe némi kedveskedő lenézéssel kevert kispisisek-szerű intonáció is szorult: ovódások!) és felborította a lakás rendjét. Miután a gyerekszoba használhatatlan lett a padlót borító játék tömegtől, gyors egymásutánjában lesorjáztak a csigalépcsőn kanyarogva és közölték velünk (felnőttekkel), hogy most mi menjünk fel.

Ja, merthogy felnőttek is voltak ám! Utóbb kiderült, az én kisebbik lányom tökéletes szervező. Amikor először közölte, hogy meghívja a két óvónénijét és a dadust is, kicsit meglepődtem. Bár tettem némi kételkedő megjegyzést, miszerint ez nem olyan megszokott dolog, de Julcsit ez egyáltalán nem érdekelte. Ragaszkodott hozzá. Végül is az ő bulija, legyen hát kedvére! És csináltunk még 3 meghívót. A meghívottak pedig eljöttek és nekem igen nagy segítségnek bizonyultak. Ugyanis apánk Barcelonába menekült, nagytestvérNóri meg holmi "nekem projektet kell csinálni" felkiáltással - és egy pizsamával a hóna alatt - elhúzott egyik barátnőjéhez. Másnap 11-ig nem is láttuk. Tehát nem egyedül kellett levezényelnem a bulit, ami azért rendesen zajlott....

Sajnos a fényképezőgépem nem tud túl jó minőségű felvételeket készíteni, de szerintem a hangulat így is pontosan érzékelhető: itt vagy 4-5 kis csaj ütögeti a lufikat sikongatva! A fiúszekció külön vonult, de később - a buli végén, megérkező anyáknak (az apák a kapu előtt tartottak autós találkozót és toporogva várták csemetéiket és feleségeiket) - egyesültek és előadtak nekünk egy műsort: tök sötétben a Kispál és a Borz zenéjére színesen foszforeszkáló karikákat dobáltak miközben nagyokat ugráltak és kacagtak!

Édesek voltak!

A torta is egész tűrhető lett, bár kicsit talán túl édes (kakaós tésztában csokis-karamellás töltet), de azért fogyott rendesen. Került rá tűzijáték gyertya - most éppen zölden világító - meg 7 másik. Ugyan Juli kicsit bajban volt mit is kívánjon, de végül sikerült (a gyertyák elfújásában meg akadt segítség bőven!)...

...nem tudom mit kívánt, de remélem beteljesül!

ui: és Nórinak még lógok egy szülinapi bulival...mert ő szegénykém albérletben, nagyon ideiglenes létben ugrott bele 10-be!

És még egyszer utoljára "Avatjuk a lakást!"

A kedvencem azonban az egész, igen-igen jó hangulatú buliból, a dalcsokor volt, amit a barátainktól kaptunk:

és még egy rövidke részlet...

...szóval csak annyit akartam mondani: KÖSZÖNJÜK!

Péterek...a házigazdák...még mindig a lakást avatjuk

Íme: Péter, aki komolyan szmokingot húzott...a kabát azonban hamar lekerült...illetve felvette az én csini pirosamat

Hát felavattuk!

Volt egy ajtó előtti bagós szekció. Kis ajtó, nagy ember. Kis ember, nagy ajtó.

Remélem mindenki látja, nálunk van ajtó minden méretben! Még a Lecso is befér! És a hálószobánkban a Klárit körbevették a fiúk...Árpi! Hol vagy?!

Igen, eljött végre az a pillanat, amikor sikerült felavatnunk a lakást...és most már jó ideje úgy érzem, ősidők óta itt lakunk! A tegnapi kimerítő ügyelet (mostanában úgy látszik, csak ilyen jut) után nagyon grafomán nem leszek, viszont megpróbálom képekkel érzékeltetni a hangulatot...egy igazi képkavalkáddal...