How do you do Mr Guinea pig?

Belátom, szemlesütve elismerem, nekem olyan gyerekem van, aki határozottan tudja mit akar. Ez hagyján, de rövid távon el is tudja érni mindazt, amit akar. Irigylésre méltó tulajdonság! - mondják. Na, most, az úgy volt, hogy Julcsi pl. pontosan tudta, hogy rövid életű Dzsundzsik után egy tengeri malacot akar. S miután elsiratta és elbúcsúztatta Dzsundzsi 2-t, nagyra nyílt, még könnytől nedvesen csillogó szemekkel, nyílt, ártatlan tekintettel elénk állt és feltette a kérdést: "Ugye kaphatok egy tengerimalacot?" Én hüledezve, hangelakadva figyeltem a gyászreakció ilyen pontos és gyors levezetését és a "Kutyaharapást szőrivel!" elv precíz, gyermekinek éppen nem mondható alkalmazását. Miközben hangtalanul hápogtam, azon tűnődtem, hogy vajon én miért nem tudom ilyen jól kezelni az érzelmi veszteségeimet és hol van az az életkor, ahol elveszítjük ezt az őszinte akarat- és vágy kinyilvánítást, mely mindenféle körülményeskedést nélkülöz?! Mindenesetre 6-7 évesen valaki még tudja mit akar. Juli pl. egy tengeri malacot.
A válaszom persze már közel sem volt ilyen egyértelmű, mint ahogy ténymegállapítóan elmesélem azt. Kb. annyira volt frappáns, mint ha azt mondanánk, hogy "hm, igen, mondasz valamit és alighanem igazad van, magam sem gondolom ezt másképp" Szóval valahogy így hangzott: Majd megbeszéljük később, kicsim! (Azt hiszem ezt az univerzális mondatot minden anyába beültetik, még a leány magzat fogantatásának pillanatában, hogy majd csak akkor aktiválódjon, amikor gyermeke megtanulja a fő hívószót: "ANYAAAA!")
Végül azt hittem/hittük, hogy a kérdésre kielégítő válasz született és egyelőre az új kisállat képe messze van tőlünk. De másodszülöttünk -talán mondtam már - a kitartóbb fajtából van és tulajdonképpen nem szokta kikérni a véleményünket, csak úgy csinál, mintha. Így hamar visszatért a témára (ha jól számolom, cirka per kb. egy óra múlva már) és többszöri emlegetéssel igyekezett forrón tartani és nem kihűlni hagyni a témát, a vágyakat. (Pontosabban a vágyait.) Hétfőn aztán a "tegyünk úgy, mintha elfelejtettük" taktikát alkalmazva nem beszélt róla.
(Vagy lehet, hogy igen, csak én jó érzékkel inkább ügyeltem...) Kedden délután azonban ismét előjött a farbával, sőt tulajdonképpen már egy kész akció tervvel. Miszerint óvoda után - ő úgy gondolta - az egész család felkerekedik és elmegy egy kisállat kereskedésbe és körülnéz, mintegy felméri az aktuális tengerimalac piacot. Persze ez csupán egy felmérés, mindenféle kötöttségek nélkül és vásárolni majd csak akkor kell, ha megjön a fizetés!
Bámulatos, nem?! Miután engem is lenyűgözött és kigyönyörködtem csemetém elméjében, közöltem a csajjal még cipőhúzás közben. hogy szó sem lehet róla, nekem fogadó órára kell mennem Nóri iskolájába. Már pedig ez nagyon fontos, mert az angol tanárnénivel két dolgot is el kell fogadtatnom: Az egyik, hogy azért mert Nóri tulajdonképpen egész jól tud angolul, még éppen fel lehet őt szólítani az órán. A másik pedig, hogy igazán haladhatna egy kicsit nagyobb tempóval a nyelvelsajátítás rögös útján. - nem mintha bele szeretnék szólni (dehogynem) egy pedagógus munkájába, de talán kicsit lassú és unalmas a tempó.
Julit persze nővére nyelvi tanulmányai egy cseppet sem érdekelték, ő kiskedvencet akart. Végül megszöletett mindenki által elfogadható kompromisszum (a mindekibe ezúttal nem biztos, hogy apa belefért, de sebaj): anya kiszál a sulinál és átverekedi magát a szülői tömegen és fogadóóra gyönyörén, apa és a lányok pedig elmennek a boltba.
Gondolom a végkifejlett nem kérdés! Az agol tanárt nem lehetett meggyőzni, hogy a fontolva haladásnál (hú, de kiegyezéskori kifejezés ez) jobb a teher alatt nő a pálma - féle taktika. A Julit meg nem lehetett meggyőzni, hogy a tengerimalac vásárlással várjuk meg a fizetést (és hát egyébként is! szegény Dzsundzsi emléke még ki sem hűlt!).

Mire hazaértem a suliból ott volt egy nagyszemű, selymes szőrű malac-baba a nappali közepén két csillogó szemű gyerekkel és egy fáradt apával. A kérdésemre, hogy "de hát...???!" a válasz egyrészről annyi volt: "De hát anya, le volt árazva és akciós volt! csak ezer forint!" ...másrészről pedig: "Majdnem sírva fakadt...mit tehettem volna?!"

Nóri hörcsög nekrológja

...szóval akkor íme, anya által is begépelve ez a bizonyos levél, amit Nóri Dzsundszi 1 halálakor írt (minden helyesírási hiba szándékos, a levél - amint látjátok - hű másolata az eredetinek):

Kedves dzsundzsi!

Fogalmamsincs, hogy ki voltál de mindenki nagyon szeretett. Igaz, hogy néha a mama dögnek szolitott de ne vedd a szívedre. Mindenki tudta, hogy eljön majd az a nap is mikor felszálsz 17-es mennybe vezető interszitire és aztmondod: adiosz föld! Remélem, hogy majd találkozol MALACKÁVAL is. Hogyha tudsz beszélni a tesódal akkor mond meg neki, hogy te már nem élsz ne keresen.

Norci Anya Péter JOLI

Visszaemlékezés...

Hadd meséljem el Dzsundszi 1 elvesztésének napját...

Vasárnap

Erősen fújt a szél, de legalább a nap sütött. Fejem zúgott, a hosszú tél és az ennél is hosszabbnak tűnő 24 órás ügyelet fel-felvillanó szikrákkal versenyző apró csicsergő madarakkal telítette meg fejemet. Pont mikor Jerry egy erre a tevékenységre teremtetett serpenyővel fejbe vágja a veleszületetten gyengeelméjű Tomot, aki – a természet törvényeit meghazudtolva – képtelen egy kisegér eszén túljárni. Lassan sétáltam haza a klinikáról, húztam még a második műszak kezdetét. Az elsőnek is még csak éppen hogy vége lett. Megint kijutott a jóból, mint annyiszor máskor. Éjjel háromkor a fejfájós, akinek már három hónapja fáj a feje, na de most már aztán igazán annyira, hogy nem bírja tovább. Ilyenkor mindig ingerenciám támad megkérdezni, hogy azért azt a cirka öt órát reggel 8-ig, miért nem bírta már ki az elmúlt 2160 fejfájós óra után?! Nem beszélve arról, hogy akkor már a váltás kapja, aki reggel nyolckor még friss és vidám (végül is túl van egy szabad péntek estén). De végül soha nem kérdezem meg. Hanem megvizsgálom és kezelem. Ugyanúgy, mint a bácsit, akit a guta ütött meg hajnali 4-kor, meg a hajléktalant epilepsziás roham után, és még azt a 20 beteget, akiknek pont az én ügyeletemben lett valami nyavalyájuk.

„Elég! Nem akarok a klinikára gondolni! Vége! Mára vége! Vasárnap van, és süt a nap.” – kényszerítettem magamat, hogy másra gondoljak. A vasárnap szó beindított bennem egy kellemes, andalító érzést. Az aranylóan gyöngyöző húsleves fenséges illatát, a rántott csirke és krumplipüré zamatát, mely a déli harangszóval keveredett. A békés, családi vasárnapi ebéd. Akarhat-e valaki ennél többet? Nem.

Már éppen kezdtem beleélni magam a jóba, amikor rajtaütésszerűen hazaértem. „Még sem lakom elég messze a klinikától!” – sóhajtottam. A varázslatos vasárnapi érzés foszladozni kezdett, amikor az ajtó elé érve három pár mocskos, saras cipőt vettem észre. Szép rendben sorakoztak, méret szerint a negyedik emeleten, a 13-as számú ajtó előtt. A méret egyúttal mintha a sarasság mértékével is aránylott volna, fordítottan. A legkisebb a legsarasabb. Olyannyira, hogy nem sok kétségem maradt a ruhákat illetően. „Ennyit a vasárnapról. Kezdődhet a második műszak.” – a gondolatok ismételten csak sóhajtás kíséretében törtek fel belőlem.

Az ajtót kinyitva a folyosón szembetalálkoztam első szülöttemmel, aki elhaló hangon és ehhez illő mértékű halálra vált arccal fogadott, pizsamában: „Fáj a torkom” – most rajta volt a sóhajtás és a suttogás. „Egyéb?” – bólintottam. „A hugi kiborította a teát az ágyba és apa még alszik. Nem tudok beszélni.” – nyögte elhalóan. „Végre valami jó hír. Legalább a kiabálás részt kihagyhatjuk ma reggel.” – tört fel belőlem a cinizmus, de aztán gyorsan elszégyellve magamhoz húztam a beteg gyermeket, aki szemmel láthatólag egy amolyan istenigazából való szülői gyengédségre vágyott és hiába próbálta e célból felkelteni apukáját hajnal óta.

A kicsi a szoba közepén ült kezeslábas piros szőrös, cicás pizsamájában és elmélyülten épített egy lego tornyot. A tv biztosította az alkotáshoz szükséges háttérzajt és Angelina balerina piruettekkel sasszézott végig az LCD képernyőn. „Megint egy egér” – ugrott be hirtelen, ki tudja miért. Mindeközben még mindig ölelve tartottam a nagyot és az orvosi ösztöneimmel kevert anyaiak veszélyt jeleztek. „Ez a gyerek lázas!” Nem tudtam tovább gondolni, mert az eddig a háttérben csendesen szuszogó apatorony megmozdult és szemmel láthatólag az ébredés és felkelés ingatag mezejére tervezett lépni. Ebből a célból megpróbálta két ujjával szemhéját megcsippentve nyitva tartani a szemeit és felismerve az otthoni helyzetben bekövetkezett változást – miszerint anya hazaérkezett –, szóra is nyitotta mindjárt száját. „Hazaértél? Csinálsz egy kávét?”

Csináltam. Közben megpróbáltam nem észrevenni a mosogatóban tornyosuló szennyes edényhalmot, a konyhaasztalon lévő vacsoramaradékot és asztal alatt lévő gabonapehely kockákat. Szememet csak résnyire nyitottam, amikor bevittem a kávét a szobába életem párjának, nehogy észrevegyem közben a saras melegítőkkel és kabátokkal megtömött szennyes kosarat, és az itt-ott művészi szinten elejtett feleslegessé vált ruhadarabokat. Végül is egy szavam sem lehet, hisz tegnapelőtt apa ügyelt és az alig 3 órányi alvás után 9 km-es medvehagyma kereső túrára vitte a lányokat és barátnőjüket, míg én „nagyfehér gyógyítóként életeket mentettem”. Bár taktikailag nem volt rossz húzás, mert sikeresen kidőltek, legalábbis annyira, hogy az ezt követő ebéd után már csak a tv-t tudták bambulni és apát hagyták aludni („legalább egy órácskát”) és új erőre kapni. Bár a vasárnap reggelre lázassá válónak, talán nem volt éppen olyan jó, de hát istenem, „egyszer élünk!”. És úgyis olyan régen hiányzott már a suliból. Vagy három éve nem tudott összeszedni egy rendes, valamirevaló kórságot, amivel legalább egy hét szabit ki lehet venni. Mindezek megfogalmazásával együtt, mindjárt nyújtottam is lázmérőt a nagynak és fejemben gyors egymásután pörögtek a gondolatok: „Ha lázas, akkor beteg. Ha beteg, akkor nem mehet suliba. Ha nem mehet suliba, akkor valakinek itthon kell maradnia vele. Múlt héten a kicsi volt beteg, két napot sikerült itthon maradnom vele, professzori helybenhagyással. De ez a hét most már nem biztos, hogy menni fog.”

Nos. Lázas volt. „Beteg.” – mondtam az ébredező apának. „Ki?!” – „Nóri.” – „Biztos?” – „Biztos.” – „Ez esetben…” – „Ez esetben kérem a telefont.”

- Szia, mama! Hogy vagy?

- Jól. Épp az ebédet főzöm. Miért?

- Nóri beteg.

- Jó, akkor elzárom a gázt. Ma, vagy holnap?

- Ma. Estére?

- Rendben.

- Jön. – mondtam, letéve a telefont.

Úgy délre sikerült felszámolnom a lakásban uralkodó káoszt: ágyneműk az ágynemű tartókban, ruhák a szekrényben, ment a mosógép, üres volt a mosogató, tiszta a konyhaasztal és főtt a makaróni tészta. Nincsen jobb és garantáltan befutó ügyelet utáni étel, mint a milánói makaróni. Gyors, laktató és minden gyerek szereti! Apa időközben felébredt és a változatosság kedvéért bement a klinikára megnézni a pénteken műtött kisfiút, hogy van. Az „oszd meg és éld túl” alapon magával vitte a kicsit, így a nagy nyugodtan haldokolhatott magában a szobában, senki sem zavarta ebben. Az iskola réme elszállt feje fölül, tanulni úgyse nagyon tudott, hisz a lázrózsák tartós ittlétre rendezkedtek be, szemmel láthatólag jól érezték magukat újdonsült gazdájukon. Csendesen rajzolgatott hát.

- Jaj, anyaa! – ahogy azt mondani szokták, a velőtrázó sikoly hirtelen vágott bele a lassan mégiscsak idillivé váló vasárnap délelőttbe.

- Mi van?! – azt hittem újraélesztenem kell és rohantam be a gyerekszobába. Az első feltevésem tulajdonképpen helytálló volt, csak éppen az újraélesztendő személye volt más, mint elsőre tippeltem.

- Nóri nem szólt, csak némán zokogva mutatott az akváriumra. A dzungáriai törpehörcsög tempósan szedte apró lábait a mókuskerékben és érdeklődve nézett fel rám, amikor odamentem lakhelyéhez. Ő érdeklődő volt, társa viszont döglött.

„Mi jöhet még ma?!” – néztem fel a plafonra, miközben Nórit magamhoz ölelve vigasztaltam. Az egyik hörcsög megdöglött, nincs mese, ezt a feladatot is meg kell oldani. A gyerekek szerették az apró jószágot, s mi magunk is jókat szórakoztunk a mókás kis állatokon. El kell tehát búcsúzni tőle rendesen. („és a kicsi még nem is tudja!”). Megbeszéltük hát a temetés részleteit, s hogy talán az lenne a legjobb, ha pár szóban írásban is elbúcsúzna a kis állattól.

Megtette. Mire apa és húgi hazaért, készen volt a nekrológ, és az ebéd.

Hugi kis kezébe fogta az apró, sötétkék díszdobozt, apa órájának a dobozát, ami most alkalmi koporsóként szolgált. Óvatosan tette be biciklijének kosarába, s lassan tekerve vette az irányt a park felé. Nóri kezében a szél lobogtatta búcsúbeszéd, s mi mosolyunkat visszafojtva lépdeltünk a két gyerek mögött. A gyászreakció, az gyászreakció. Tanulni kell azt is. Ezt tanították az egyetemen, s minden tanítás nélkül ezt súgta szülői szívünk maga is. A sírt apa ásta, Juli tette be Dzsundzsit, s miközben a nehéz földdarabok hullottak a kis testre, Nóri felolvasta a búcsú szövegét. „Nyugodj békében!” – gondoltam magamban, s lopva órámra néztem – „Még csak délután három óra van. Mi jöhet még?!”

A nagymama. Este hétkor érkezett.

Vigyázat: Halt hörcsög!

Szomorúan tudatom mindenkivel, hogy szegény Dzsundzsi 2. is jobb létre szenderült. Úgy látszik ez már túl sok volt szegény kicsi hörcsögnek. Miután elvesztette testvérkéjét, elég komoly depresszióba esett, de aztán ismét felvidult. Azonban jött az újabb csapás: eladtuk a lakást! És ő már nyáron hörcsög albérletbe ment, ahol végül is nagyon is megszeretett. István íróasztalán naphosszat tekerte a kereket és újabb, és újabb tornamutatványokra tanította meg Maxit, a főbérlő hörcsögöt. Aztán végül egy újabb költözés következett. És hiába a szép új, végleges otthon, ez a változás már kicsit sok volt neki. Ma délelőtt az apró magvakkal teleszórt örök vadászmezőkre költözött. Szegény Dzsundzsi, szerettünk!
Julcsi sírva fakadt, és kicsit Nóri is. És persze Dzsundzsi 2-t is eltemettük, úgy mint a társát. Csak előbb apa még aludt egy ebédutánt, aztán jöhetett a szertartás. A lányok szép ruhába öltöztek, puha forgáccsal megtöltött dobozba tették a kis drágát. Készítettek a sírhoz egy kis emléktáblácskát is és elindultunk a kertbe temetni. Juli még előtte gondosan megjegyezte, hogy tenni kell majd oda a sírhoz egy kis táblát azzal a felirattal: "Vigyázat! Halt hörcsög!"

Végül a táblán (ami egy szép folyadékkal telt fél gömbbe került) csupán annyi lett: "Itt nyugszik El'Do Dzundzsi. Élt 2009-2010"

Nyugodjék békében!

Találós kérdés: Ki van a képen?

Na, ki van a képen? Lehet tippelni! A festőnk, aki egy kedves baráti kézmozdulattal hirtelen betörte a fürdő ajtónkat? Az asztalos, aki holnap reggel végre felszereli a külső ablakainkat? (és utána őrületes tempóban neki áll a könyvespolcaimnak és a konyhabútoraimnak... állítólag!) Vagy a szembe szomszéd, aki mostanra rájött, hogy kik költöztek nyugalmas életének közelébe? Esetleg Szép Tamás, aki végre vissza kapta a garázsát, de most sehol sem találja a Vespáját? Esküszöm, nem hoztuk el! (mielőtt még bárki komolyan venne: a Vespa minden bizonnyal a helyén van, csupán filozgattunk rajta magunkban, hogy vajon Tamás mit szólna, ha - csupán tréfából - elhoztuk volna a piros motort is) Vagy István, aki azt hitte, már teljesen visszakapta a garázsát, de még mindig beleakad valamibe? Ma pl. Péter érdeklődött nála reggel egy kedves, baráti sms-ben, hogy nem tudja-e véletlenül merre vannak a gumijai? Nem tudom, Istvánnak rögtön beugrott-e milyen gumikról van szó, vagy pedig előbb holmi családalapítással kapcsolatos keresztkérdéseket tett fel. Minden esetre Péter a téli, "kivehetőajtósokra" gondolt! Lassan bizony szükség lesz rá! Legalábbis Juli ma azzal jött haza az oviból, hogy esni fog a hó! Hogy mikor, azt nem sikerült tisztáznunk, a lényeg, hogy szüksége lenne az overalljára és a hó taposójára. (Ezek mondjuk már nem István garázsában vannak....bár kétlem, hogy a tavalyi méret idén is bejönne. Az idei méretre viszont egyelőre nincs pénz, úgyhogy a hó még ne essen!)

De az is lehet, hogy a képen a biztosító kedves ügyintézője van, aki kezdi azt hinni, hogy mi direkt csináljuk! Mármint, hogy velünk mindig történik valami! Most pl. a Nóri ujja. Ami eltörött. Állítólag kosarazás közben, de azért van némi homály a történetben, mert volt ott valami luk is (hol?! milyen?!), ahova bedugta a csaj az ujját, a kosárlabda már csak rásegített. Minden esetre az ujj reccsent, Peti meg sóhajtott. Nagy baj azért nincs, nem is igazi törés, csak repedés (de papíron már kijár neki a törés szócska, nekünk meg így a biztosítás) , és ölég rá egy kis sín, meg némi kötés. Péter, aki már egy edzett gyereksebésznek mondható, úgy gondolta, hogy elég. Tapasztalata alapján az ilyeneket egyszer sínbe rakják, bekötik, hetente egyszer átpólyázzák és 3 hét után leveszik. Na most, ez egy gyereksebész lányánál úgy néz ki, hogy sínbe rakják, bekötik és 2 naponta újra sínezik és kötik, mert a szóban forgó rögzítőszerkezet olyannyira avíttossá válik, hogy muszáj a teljes generál! Hja, kérem, úgy könnyű, ha valakinek az apja tart otthon, az éjjeli szekrényén egy kis sínt, meg kötszert! Az átkötözés azért itthon sokkal könnyebb már, mint az ambulancián, mert több lépésben történhet. Előbb a sín, később pedig az elfelejtett kötést is rá lehet tenni, hasmánt feküdve, bekúszva a félhomályba a gyerek ágyába, átmászva a kistestvéren és az anyukán, aki éppen az esti mesét olvassa. Családi esti idill Vajdáéknál. Anya persze nem adja fel és olvas tovább teljes átéléssel, míg apa, akit a mocorgó, fészkelődő Húgi folyamatosan rugdos, elhűlve hallgatja, mivel tömi az anyjuk a lányokat. Közben azért a meggyötört atya nem hagyja magát, rendületlenül tekeri a gézt és sűrű morgásokkal illeti a gyermeket, hogy ezt nem kéne ám két naponta eljátszania! A válasz vigyorgás és vihogás. Én pedig gyorsfejszámolással kiszámolom, hogy a következő két napnyi idő csütörtökre esik, ajjaj! Merthogy apa Csütörtökön ügyel - ez ugye nem is baj, mert ennél ideálisabb hely a kötözésre nincs is -, anya pedig Berlinben lesz. Úgyhogy ezt a problémát (már feltéve, ha lesz) Edinának kell megoldania, akinél csajok szokásos módon kosztkvártélyon lesznek.

Na, de térjünk vissza a képre! Ott tartottam, hogy ez akár a biztosítós ügyintézőt is ábrázolhatja, aki kezdi unni, hogy velünk mindig történik valami! Mert a biztosítást ugye csak aug.3-n kötöttük, de már ott volt a WC tartály, most pedig a gyerek balesete! (Mert a lakás biztosításunkban bizony kérem a baleset is benne van! - hja, kötni tudni kell!) A szokásos iskolai biztosítás mellett, most perkál a lakás is. Ráadásul nem is keveset! Maradjunk abba, hogy a wc tartály után ez is olyan, ami megérte! Ki is számoltam gyorsan, hogy ha a Hungária ilyen jól fizet, akkor 20 ujjam töréséből kijönne a konyha bútor teljes ára (ami ugye még nincs kifizetve!). Apának is van 20 ujja és a lányoknak is 2x20! Micsoda lehetőségek!

Na, jó, azért most nem fogjuk a gyerekek ujjait törni-zúzni, csak megjegyeztem, hogy megérte!

Hát így állunk most: egy repedt ujjacska, holnap reggel lesz már külső, hőszigetelős ablak táblánk (épp ideje, mert a szél és a hideg itt virgonckodik pofátlanul), és még mindig egy csomó minden nincs kipakolva. A párbeszéd kezdemények többnyire így szoktak kezdődni: hol van a ...?! a múltkor pl Juli fél óráig kerestette velünk a garázsban a Big Ben 3d-s puzzle-jét! Nem lett meg! Pedig mindenki pontosan tudta, hogy milyen dobozban volt, és mivel együtt. Pl. a két darab kék, kis éjjeli lámpával, amit viszont én szerettem volna nagyon megtalálni. (ezért túrtunk fél órát, és nem ám a puzzle miatt...csak a Julinak mondtuk, hogy azt keressük)

Na, és a legjobbat nem is mondtam! Nóri ötös nyelvtan dogát írt (pedig nem is igazén készült rá - lehet, hogy ezért?!). Csilla néni persze rögtön mondta, hogy "én megmondtam, negyedikre végre rendbe jön az angollal elrontott magyar nyelvtana!" Azért én még erre kíváncsi vagyok, mert a csaj borzasztó helyesírással rendelkezik még mindig....Most már csak a matekot várjuk, hogy helyrejöjjön! Neki is negyedikre kell befutnia...állítólag...még van pár hónapunk, húh! És sok kételyünk...is.

Na, jó aludjatok! Vagy menjetek dolgozni...ha már reggelire fogyasztottatok engem!

Azért a mesemondás marad!

Hát kérem bent lakunk ezerrel, mondhatnánk így is. Ettől persze akár be is fejezhetném a blogot, hiszen a lakásügy lezárult. Mondhatni. De! Még nincs külső ablakunk, hálószoba ajtónk, szép, összefüggően festett, folttalan falunk a hálóban, konyha bútorunk és Nóri szerint megfelelő tükrünk sem, amiben nézegethetné magát felöltözés után (reggel 7 óra 5 perckor, mikor már régen úton kéne lennünk a suliba). És ha mindez meg is lesz (úgy kb. fél év alatt - ha jól tippelem), akkor is lehet találni valami ürügyet a szócséplésre (létezik erre egy képletesebb szó, ami a szóűrítéssel kapcsolatos, de olyat nem illik illen nyilvános helyre leírni) és a grafomániára. De addig is élvezzük a lakást. Én már pl. komolyan és mélyen elgondolkoztam azon, hogy jó ötlet volté csigalépcsős lakást választani. Nem is a csigával van a baj, hanem a szó lépcső része okoz némi gondot. Mert hogy a víz, vagy a könyv, a pulcsi mindig rossz helyen van. Legalább is eddig még nem sikerült egyszerre egy helyen lenniük a nagyon fontos használati tárgyaknak és a lányoknak. Viszont az "anyaaaa" hívószó ilyenkor is mindig jól bevethető. No és természetesen a ruhákból is ott bújunk ki, ahol éppen vagyunk, meg a játékokkal is ott kéne játszani, ahol anya van...mondjuk a konyhában...
Szóval sűrűn tekergek fel-le csigában, miközben azon gondolkozom, hogyan is kéne ezen változtatni. De a hatalmas étkező asztal (ami anyukám szerint túl nagy) tökéletesen bevált. Használtuk már evésre, tanulásra, csillám porral tarkított alkotásra és jómagam írásra is. Pont erre volt szükségünk!
Amint az látszik, használjuk a lakást és ő is használ minket. A gyerekek félelmetes gyorsasággal lakták be, Juli végre lenyugodott és megnyugodott, ahogy előkerült az ágya, játékai és a meleg, saját otthona. Sikerült végre hosszú idő óta először teljes nagy nyugalomban végig aludnia egy éjszakát a saját ágyában! Lehet, hogy visszakapom a jó alvó kislányomat?

Van hát már otthonunk és mivel egy otthonban (és egy családban) oly sok minden történhet, azért a msemondás marad tovább! ...Jó éjt, gyerekek, búcsúzik a Füles mára! Bújjatok ti is a jó meleg, puha ágyba!...emlékeztek?

BEKÖLTÖZTÜNK!

Hát kérem, beköltöztünk! Otthagytuk a hajléktalan létet, a kényelmes hidunkat, kicuccoltunk alóla és beköltöztünk végre a sajátunkba! Mármint nem híd, hanem lakás az, ami a sajátunk. Azt hittem már soha nem jön el a pillanat, és még csütörtökön sem voltam benne biztos, hogy akkor majd pénteken már igen! Talán csak Peti bízott benne egyedül. Ő azt mondta költözünk...és költöztünk. Nem nagyon volt máskor, és más esélyünk. A mesteremberek még hetekig elpiszmogtak, volna, ha nem döntünk a beuccolás mellett. És mivel az én szerdai ügyeletem után, Péter ügyelt csütörtökön és szombaton, vasárnap pedig elutazott 5 napra, így egyetlen lehetséges időpont maradt: a péntek. A péntek sem indult máshogyan, csak úgy, mint mindig: reggel csajok szállítása, aztán kávé a klinikán...enélkül nem is tudnám elkezdeni a napot. Miután teli szívtam magam energiával, Edinával és Istvánnal megerősítve megérkeztünk a tetthelyre. Na, igen: némi hiányosságok azért adódtak. A külső ablak táblák még mindig az asztalos műhelyben, akárcsak a könyvespolc polcai. Azt tudtak, hogy konyhám egy jó darabig nem lesz, tehát azt használjuk, ami van. A konnektorok, kapcsolók sok helyen teljesen befestve színesre, sok helyen pedig darabokban, teljesen összekutyulva egy újságpapírba csomagolva. Konkrétan nem sok helyről lehetett még péntek reggel áramot nyerni a falból.
De sebaj, fő az optimizmus! Edinával nekiestünk a takarításnak, Péterék meg a pakolásnak. Gyűltek szép sorjában az emberek, megjelent a teljes Hiendl család, Réka nagy örömmel vette négykézláb célba a falból kiálló vezeték csonkokat, Anna le-fel futkosott a csigalépcsőn és pár perc múlva közölte az anyjával, hogy inkább ők is költözzenek, mert ez tök jó buli! Aztán végül Anett úgy döntött, hogy jobb, ha felnyalábolja a legkisebb Heindl csemetéket és otthonról segít nekünk egy nagy adag paprikás krumpli elkészítésében - legyen mit enni szegény költözőknek. Kristóf pedig neki látott a villanyszerelésnek (bajsza alatt pedig többször elmorogta fázis keresés közben "felvillanyozódva", hogy mit tenne azokkal a mesterekkel, akik ilyen slendrián munkát végeztek) István a svédeket és bútor gyártókat küldte el melegebb éghajlatra, miközben a gyerekszoba lapra szerelt csodáit puzzle-zta össze. Közben aztán több autóval és sok-sok lelkes emberrel Péter sorra kiürítette a garázsokat és a raktár lakásokat. Menetközben futó látogatást tett nálunk a fővállalkozó, aki mondta, hogy nemsokára jön a villanyszerelő. Mire mi mondtuk, hogy nem kell, már van, ki megoldja ezeket. Egy új mester kilőve. De ami ennél is szebb volt, hogy délelőtt valamikor megjelent kedvenc festőnk, az az ajtóba öklözős, és jött hibákat javítani. Nem, nem az ajtót. Az valahogy fel se merült benne. Hanem a falakon akart még némi javítást csinálni. Addig, addig nézegette a csinálni valőkat, hogy végül kiötölte, nincs mese, a hálószobánk falát nem lehet máshogyan helyrehozni, csak ha a tégláig levakarja a falat. Mert ott bizony olyan vizesedés (a WC tartály okozta felázásból) van, amit -hiába küzdött itt már praktikákkal napok óta - nem lehet máshogyan kezelni. Tehát most ő lekapar a tégláig és így lesz szabadon hagyva vagy 1-2 hétig, aztán a kőműves jön és újra vakol, ő meg fest. Mi meg közben költözünk. Merthogy csak azért is! Én most már nem fújom le a dolgot, a hálóm (hasonképpen a mosókonyháé) fala eklektikus lesz de, akkor is ott fogunk aludni. Azért először nagyon ideges lettem.

Végül Picasso - ahogy anyósom elnevezte - kapart, mi meg pakoltunk tovább mellette. Estére már nagyon elfáradtunk, de Peti kemény volt és nem hagyta abba. Meg lett az eredménye: a garázsunkba alig lehet bemenni (mert amit nem tudtunk a lakásba bevinni, azt egyelőre ment a garázsba) A lakásunkba, így vasárnap estére, már igen. De azért az a péntek este még elég reménytelennek tűnt. Így végül úgy döntöttem, hogy nem alszunk még itt péntek este, hanem az albérletben - még egyszer utoljára.

Úgy 11 felé feladtuk, megettük a pizzánkat és a végsőkig kitartó Edinával és Istvánnal végül bezártuk a lakást. Rájuk másnap egy kis pihenés várt, Péterre az ügyelet, rám pedig egy újabb költözés. Csak most az albérletből költöztettem ki magunkat. Valahogy ott is egész sok cucc halmozódott fel ez alatt a két hónap alatt, míg ott éltünk!

De most már minden jó. Van szép, új meleg otthonunk. Köszönöm nektek, akik annyit segítettetek!

Most pedig elmegyek aludni, mert nagyon fáradt vagyok...holnap folytatom talán...egy kis pakolás után...

Gáz van babám!

Azt nem tudom, hogy gáz-e ha valakinek a szülinapja van, de nem hiszem. Én minden esetre egész jól elviseltem az ünneplést, és úgy láttam István se nagyon tiltakozott. Merthogy sikerült egy napon születnünk ám! Bár pár év eltelt kettőnk első légvételével együtt kombinált bömbölése között. Azért az az igazság, hogy Istváné volt a nagyobb szám, a kerekebb, így teljes joggal kijárt neki a nagy-nagy titokzatos meglepi buli (még szombaton). De amilyen nehéz napjaim vannak mostanában "tudjuk miért" - mondhatnám H.P.-sen -, nekem is sikerült teljesen meglepődnöm tegnap este az István által szervezett baráti sonkázás közben felvillanó 38 szál gyertya láttán. Szerintem ilyenkor még senki nem tart számadást, hacsak azért nem, hogy mikor költözhet már be végre álmainak aktuális otthonába. Napjaimat ez töltötte ki és nem éveim számlálása, úgyhogy köszönöm szépen ilyen téren tök jól vagyok. Az ősz hajszálaim azért szaporodnak szépen, arányosan a költözés húzódásával. Ősz hajszálaimmal egyenes arányban áll idegeim rongyolódása, ami azt hiszem meg is látszik rajtam mostanság. Bár végül is igazán nem értem, miért is?! Merthogy Péter és apukája két nap alatt többet haladtak a lakással, mint a mesterek két hét alatt. Mostanra a kisszoba már csillog-villog és már bútorokkal is feltöltődött. István ugyan átkozta a bútoripart, amikor kb fél délelőttöt szerelte össze Petivel a sarok íróasztalos 3D puzzle játékot, de végül is az asztal kész. És még nagyjából minden, ami a gyerekszobába való. A könyvespolc ugyan még romjaiban, mivel a polcokat tartó csavarok eltűntek (valószínűleg valamely garázs mélyéből előkerülnek majd nemsokára), de sebaj, a könyvek egy jelentős része még úgyis Zebegényben van! (Vidéki kiruccanásuk oka, hogy előző lakásunkban már nem fértek el). és ha már könyv, akkor tartsunk egy kis számadást lakás belsőileg: Az óriás könyvespolcom oszlopai készen vannak, a téglafalam készen van. Mivel a legutóbb minket szórakoztató gondként megjelenő árvíz a kisszobába is túlzottan betört, így ott is dobni kellett a laminált padlót. Sebaj, már lent van az új! A régi konyha bútor az új elkészültéig maradó részei a helyükre állítva, hűtő is a helyén (Lajos ennek cipelését most megúszta, de cserébe cipelhette a konyha szekrény monstrumait! Pedig csak egy gyógyszer receptért ugrott be hozzánk...ja, kérem, a receptnek ára van!) A gáz cirkó jó. Már kétszer is megszerelte a szerelő! Valószínűleg tegnap óta már a WC tartály is újként fityeg a helyén, nem tudva, hogy az ő fajtája onnan ki szokott szakadni. Nem semmi, mi?! Hibádzik még a külső ablak tábla, egy új ajtó a hálószobáról, egy küszöb és a nappali laminált padlója, na meg a festés itt-ott. Hát igen...ezzel bajban vagyunk. Mert ugye vannak apró hibák, a könyvespolc mögötti fal még csak glettelve volt, és a felázás is csinált némi hibát...A festő viszont kiborult. És most ne jöjjetek azzal kérlek, hogy ez nekem igazán neme jelenthet gondot innen a Sárga házból. Na akkor, most elmesélem hogy is volt ez tegnap:
Miután tegnap este, úgy fél 9 tájt hazaértünk Edináéktól, Péter észlelte, hogy kedvenc Sándorunk, a fővállalkozó asztalos mesterünktől volt egy nem fogadott hívás. Nosza rajta, visszahívta. Majd már csak annyit hallottam, hogy "oké, semmi gond, megyek". Rosszat sejtve, kérdőn néztem rá. A Válasz rövid és halk volt. Sanyi nagyon összeveszett a festővel, aki elmenőben indulatait levezetendő öklét a fürdőszoba ajtónkba vágta. (a festő egyébként még nem kapta meg a teljes pénzét, mivel a munkáját még nem végezte el...) Az ajtó könnyen engedett az erőszaknak és berepedt. Frissen festve, repesztve. De tovább is van, mondjam még? Mikor Sanyi este visszament, hogy segítsen a kőművesnek a fal fugázásában, fura szagokat észlelt. Gáz szagot. A helye is gyorsan megvolt: a gáz fő csap ereszt! Ami ugye, meglehetősen nagy baj. Így Péter azon nyomban átrobogott (gyalog, mert már ivott az én egészségemre...és a maga megnyugtatására) a lakásba és mintegy fél óra türelem játék után sikerült beszélnie az e-on ügyeleti szolgálatával. Ígérték az ügyeletes szerelőt, úgy két óra múlva. Ekkor már azért rendesen bennjártunk az estében és bőven elmúlt 9 óra. Várakozásához ezek után Péterem igényelt tőlem egy laptopot (miután a lányok elaludtak már vittem is), hogy legalább a másnapi előadását megcsinálja. Nem volt magányos, mivel Sanyi és a kőműves még mindig vidáman fugázott (hoztak hozzá egy kis hazai házi ágyast és megkínálták vele a szegény, elgyötört lakás tulajdonost is) A hangulat jó volt, az idő szépen telt kinek a fugával, kinek az előadással. Rágyújtani ugyan nem tudtak, de ez már cseppet sem számított. Majd megérkezett a gáz szerelő is és elzárta a fő csapot, leszerelte az órát, végül adott egy papírt, hogy ezzel másnap menjünk be az e-onba és jelentsük be a hibát. Igen, így volt. És az este el is telt. A fugázás és az előadás éjjel 1-re elkészült és mindenki hazatért nyugovóra. És nekünk már megint nem ment a fűtés a lakásunkban! De minden jó, ha a vége jó: anyukám ma reggel bement az e-onba, ahol kisebb harc árán elérte, hogy most azonnal, még délelőtt csinálják meg a gázt! Sikerült. Ismét van fűtés a lakásban. Mindez nekünk csupán 16 000 ft-unkba fog kerülni (a két kiszállás és az új óra). De legalább a gáz óra miatt nem őszülünk már tovább. (Mert úgy egyébként, csak pénteken akartak jönni...majd valamikor). na most, azt még nem tudom, hogy mi lesz a festéssel...meg a fürdőszoba ajtóval. De továbbra is rendületlenül hiszek benne, hogy nem sokára költözünk! És hiszem, hogy még mindig pénteken, ahogy tegnap du. is hittük...
Most pedig megyek és átveszem az ügyeletet, lopok ezzel egy kis más fajta izgalmat az életembe...

Kint vagyunk a vízből és már látjuk az alagút végét

Gondoltam rakok ide egy alagutas képet is, de a gép és a blogger.com nem így gondolta, így nincs. Ezért kénytelenek vagytok elhinni, hogy tényleg látom a fényt az alagút végén. Mert ma kérem már komoly előrehaladások történtek a lakásban! Először is a lakásban hömpölygő víz már a múlté, gőzerővel folyik a helyreállítás (pláne, hogy ma már a biztosító embere is kint volt - maradjunk annyiban, hogy megérte ez a kis bosszúság, bár esküszöm nem direkt volt!). Másodszor pedig a csodaszépre lakkozott körmöm szintén a múlté (pedig a kollégáim ma reggel döbbenve nézték, hogy mi csillog a kezemen). Így jár az, aki mánikűr után takarít...
Szóval takarítunk! Igaz, a mesterek meg dolgoznak. De muszáj volt el kezdeni, mert különben soha nem lesz vége a melós cipők tipródásának. Mivel a tetőtéri gyerekszoba kész, annak már bátran nekieshettünk Edinával. (Szerintem az ő körme is oda lett...) A lenti szakaszon anyósom kapargatta a koszt és osztogatta az arra kószáló mestereket. Egy elfuserált asztalos segéd egész nap elpiszmogott a csigalépcsőnk fokaival, majd gondosan meghagyta az utolsó lépcsőfokot holnapra. Egy pillanatra megálltam és elgondolkoztam rajta, hogy vajon mi járt a fejébe, amikor úgy 16 lépcsőfok beillesztése és felszerelése után már csak azt az egyet nem rakta fel...Nem sikerült rájönnöm. Mindenesetre mi Edinával ügyesen kikerülgettük és le-föl slattyogva a félkész lépcsőn, takarítottunk rendületlenül. Eközben Péter az apukájával több köbméternyi fenyő ágat pucolt ki az eresz csatornából, mielőtt még az is leszakad és ronggyá áztat minket kívülről. Aztán elrobogtak laminált padlót venni (a kisszobába is, mert végül is az sem úszta meg a vízben úszást), visszafelé összeszedték Julit az oviból, aki később lelkesen kapargatott velünk. Szeretném majd látni, hogy pár hát múlva is ilyen lelkesen takarít a szobájában...Ugye?! Én egy kis időre megszakítottam a lakás purgatóriumát és kényelmesen átsétáltam a kollégám egyetemi tanári székfoglaló előadására a POTE-ra. Ezt utóbb aztán Juli nem egészen értette, mert megkérdezte, hogy: "anya mit csináltál? székfoglalóztál?" Edinával értékelték a csaj humorát és elmagyaráztuk neki, hogy ez a székfoglaló nem az a székfoglaló (bár ha elképzelem a professzorokat székfoglalózni...nem is rossz!) Az előadás elhúzódott, utána már nem sok mindent csináltam (csak anyuka voltam esti feladatokkal megspékelve), de Petiék még dolgoztak késő estig. Jelentem Szépünk garázsa ürül! a gyerekszoba lapra és apróra szerelt dolgai már elszállítva, holnap pedig össze is lesznek szerelve. Aztán jön a hűtő is (de ahhoz a Lajos is kell, hé!)...és lehet, hogy valami piros motort is elhoztak Péterék...vagy nem? Végül is a nappaliban talán nem is mutatna olyan rosszul.

Mindeközben a festő is még serénykedett...még mindig volt mit! a kőműves viszont alig valamit haladt a fugázással, azt is öltöny nadrágban (furcsa munkaruhája van manapság a mestereknek). Jaj, és a legfontosabbat majd elfelejtettem! Hát jó a fűtésünk! Jött egy cirkóértő szerelő (akinek mint utóbb kiderült Péter kezelte a lányát - jó dolog, hogy a mestereknek, szerelőknek van gyerekük, nagyon jó dolog) és megcsinálta...aztán estére elromlott. Pontosabban fűt, csak éppen köpi ki magából a cirkó a vizet...és ezt állítólag nem kéne. Holnap ezért visszarángatjuk.... mármint nem a cirkót, hanem a szerelőt!
És holnap folytatjuk. Remélem már tényleg közel a végleges beköltözés napja, és a hétvégén már talán ott is alszunk.

Költözés helyett cuppogó lábak

Hát nem költöztünk vasárnap. Ezt úgy kb. már pénteken tudtuk, mármint hogy nem fogunk tudni költözni. Pénteken a lakás még mindig messze volt attól, hogy kész. (megjegyzem: még ma is) A festők nem készültek el, bár iparkodtak, de hálószoba falait alighanem az ördög szállta meg. Hiába a cuftig lekaparás, csak foltos volt az a szép szín, nem beszélve arról, hogy még mindig kész volt bátran a mélybe vetve magát lehullani a padlóra. Látszott a festőkön is, hogy kezdik nagyon rühellni ezt a szobát, de hiába a szoba nem ereszti őket. Én - amellett, hogy igen ideges voltam a viszonyok láttán - óvatosan meg merészeltem kockáztatni egy ötletet: miszerint, hogy bár belátom női mivoltom némi kétséget von problémamegoldó képességeim iránt, de mi lenne, ha egy huszárvágással úgy csinálnánk, mintha a foltok direkt lennének. Vagyis elő egy nagy darab tengeri életű szivaccsal és cuppogtassuk végig a nedves kék falakon, osztán már senki nem mondja meg, hogy azt a foltot én akartam, vagy a fal. Így érjük el, hogy a hiba úgy tűnjön, mint nem is hiba, hanem okból és tervezetten született - ez esetben folt.

Az ötlet végül is elvetődött, mert a festő közölte, hogy péntek estére a fal akkor is sima és egyszínű lesz (kivéve, ahova csíkosat kértem), ha a fene fenét eszik is, mert most már nagyon pipa. Hát lett. Szép. Gondolom valami druidát hívhattak, aki körbeköpködte a szoba négy sarkát és így az ártó szellemek visongva pucoltak el a lakásunkból. (Bár kerestem a rést is, ahova mondjuk befalazhatták ifjabb Festő Ferencnét, született Kőműves Kelemenné lányát...de nem leltem) Mindenesetre a szellem űzés nem volt tökéletes, mert egy huncut jószág ott maradt még szombat éjjelre is. Akinek aztán vagy hólyaghurutja volt, vagy rossz modora, mindenesetre szombat éjjel addig ügyeskedett, míg a WC-tartályunkat kidolgozta a falból és az megadva magát lezuhanva minden lelkét kiköpte. Úgy 10 köbméternyi volt ez a folyékony lélek és szépen beterítette a lakásunkat. Vasárnap reggel pedig csillogva csobogott a folyam a bejárati ajtó mögött, amikor a - kivételesen - munkára kész kőműves kinyitotta azt. A kőműves aztán riasztotta a Főnököt és a festőt is. Mindkettő úgy ugrott ki - későbbi elmesélésekből visszakövetkeztethető vasárnap reggeli történés - az ágyból, mint a bolha és robogtak a lakásunkhoz. a Főnök útközben felhívott minket is, így a mi reggelünk is felpörgött. Épp készültünk takarítani (na nem a mi lakásunkat, azt már pénteken tudtuk, hogy nem fog menni) az előző napi hosszúra nyúlt éjszaka után a "helyszínt". Vagyis a tetthelyet, ahol titokban megünnepeltük Istvánunk 50. évét. Mindketten meglehetősen álmosak és fejfájósak - kinek mitől, migrén, másnaposság, stb - voltunk még korán reggel, de a hideg zuhanyként működő hír gyorsan felébresztett minket. A fejfájás viszont nem múlt el tőle...miért is múlt volna?

Szóval reggel a Civil közösségek háza helyett a Szigeti út felé vettük az irányt. Kötelezően csatolt részünk, Julcsi, tettre készen jött velünk. (Mint tudjuk, bárhová kész menni a csaj, csak ne kelljen a nyikorgó padlójú lakásban dekkolnia a nagyanyjával.) Nóri meg Vandával még lustán ébredt. Mama csupán szimplán ideges volt az új hír hallatán. Úgy kb. 200 lehetett a vérnyomása, de nem mertem megmérni.

Szóval tényleg közel bokáig érő víz fogadott minket és egy festőien lógó wc-tartály, amit a Főnök szerint alighanem a szentélelek tartott csak. Nem sokáig...

Gyors kárfelmérés után zajlott a mentés. Mindent kipakolni, a cafatokra ázott papírokat és egyebeket kidobálni - ezt csinálták a fiúk. Mi meg Julival elmentünk valami takarító eszközt shoppingolni a Lidl-be. Én jó háziasszonyként vettem még kávét és vizet (bár abból volt elég a földön) és WC papírt is. Ez utóbbit Főnök elnéző mosollyal fogadta, csendesen megjegyezve, hogy a wc papírra működő wc hiányában alighanem mostanában nem lesz mód, de azért köszönik szépen. Ezek után Juli meg én beálltunk a takarítók közé, Péter pedig elment a tegnap este hangosítását leszerelni.

Miután a víz eltűnt, a laminált padlót is felszedhettük, mert ronggyá ázott. Így lesz most már nekem szép új padlóm is a nappaliban. Hurrá! (így kell ezt csinyálni, mondhatná valaki rosszmájúan). Végül is a végeredmény azért nem olyan rossz: a fal festése csak nagyon kis szakaszon, minimálisan sérült, a beépített gardróbszekrénynek is csak az alsó takarólécét kell kicserélni, a konyhabútor még bennlévő darabjai pedig úgyis cserélve lesznek. És végülis elég sokat nyertünk is a dologgal! Én pl. egy új padlót, a kőműves pedig végre egy beton alapot (most már bátran locsolhatja a téglát, mert ez úgyis problémát jelentett, mivel az a mocsok tégla - hiába áztatták be alaposan - minden vizet kiszívott a fúgázó anyagból és így nagyon lassan haladt a téglafal a kész felé...Így most idősebb Kőműves Kelemenné megúszott egy újabb befalazást, a téglafal nélküle is hamar elkészül! - bár a hamar, mint fogalom mást jelent nekem és mást a mestereknek, mint azt mostanában megtanultam)

Szóval, a ma esti helyzet a következő: A festő tényleg befejezte a munkáját (hatalmas koszt, kékre festett kapcsolót és összegányolt fürdőkádat hagyva maga után - ami miatt még ma délután vissza lett hívva, egy baráti kis kapargatásra és takarításra - nem tudva, hogy ma délutánra megérkezik anyósom, aki nem tűri az ilyen slendiránságot). A csigalépcsőnek még egy kencéje van hátra, be kell illeszteni a hálószoba új ajtaját tokostul és küszöböstül, és a téglafal és -oszlopok közét fugával kell tömíteni, valamint még fel kell rakni a külső ablaktáblákat és a könyvespolcokat. Ezen kívül, miután kiszáradt a szoba beton alapja, újból le kell rakni az új laminált padlót. A biztosító természetesen fizetni fog - egyszer, és reméljük sokat. ja! majd elfelejtettem: jön még a vízvezeték szerelő, aki összedobja a wc-tartályt és a fűtés szerelő is, aki péntek óta azzal riogat minket, hogy nem jó a fűtés. Mert így kezdődött ám minden! Még pénteken! Hogy a festő és a kőműves, meg az asztalos az ablakokkal még nincs kész, és úgy mellesleg nagy valószínűséggel nem jó a gáz cirkó! De nem kezdem a mesémet előröl, mert ma estére kiderült, hogy talán menthető a cirkó és nem olyan komoly a baj...ha mégsem, akkor azt hiszem beköltözöm hozzánk, a Sárga házba a földszintre. (Lehet, hogy enélkül is be fog ez következni...)

Na, ez a helyzet és nem tudom, hogy ebből merre fejlődünk tovább....de főleg azt nem, hogy mikor fogunk végre költözni! Egyszer...talán...