Ügyeletben, sej, haj, de jó....nem is!

Na, ő még nem érkezett meg, de bármelyik pillanatban befuthat... amilyen őrült az ügyelet, belefér! Miközben kint téliesre fordult az idő és az Üvöltő szelek pécsi forgatására készülnek Suttogó szellők címen, a Sárga házban egymásnak adják a kilincset a betegek. Alighanem elterjedhetett a városban a téves hír, miszerint itt csokit osztogatnak, de bizton állíthatom ez nem igaz! Már csak azért sem lehet az, mert ha itt valahol csoki lenne arról én biztosan tudnék és mindenképpen megenném (pusztán orvosilag, empátiától hajtva, nehogy szegény beteg még rosszabbul legyen az elfogyasztott nagy mennyiségű cukor miatt).
Különben meg komolyan mondom, állami rendeletileg (vagy törvény által) kéne szabályozni, hogy szabadság után az ember lyánya mennyit dolgozhat az ügyeletben! A legjobb persze az lenne, ha a szabadság utáni ügyeletet megtiltanák, mivel minden szervezetet csak fokozatosan lehet terhelni. summa summárum, délután fél 4 óta ki se látszok a munkából. (Előtte szerencsére csak ligthosan voltam terhelve!) Mindez persze nem elég, otthon is zajlik az élet. Mivel Péter szintén az TB-nek robotol és fagyoskodik a klinikán, így Mama lett bekvártélyozva ideiglenes lakásunkba. (Családunkban egyébként anyukám volt, akinek leginkább elnyerte a tetszését a lakás! Drága, mama!) Próbáltuk enyhíteni mama terhelését (mert bennünk van emberség, csak azokban nincs, akik felkeresik az ügyeletes doktort!) és a csajokat nap közben elhelyeztük: Juli visszament az ovijába 8úgyis beköszöntött az ősz), Nóri pedig elvonult barátnőhöz egész napra játszani. Még korán reggel azért Norcika kiderítette nagyanyjával, hogy az albérlet mosógépe sehogyan sem akar dolgozni és nem lehet bele életet verni. Mindezt persze a reggeli megbeszélésem kellős közepében szándékoztak velem közölni. Nem sikerült. Később azért megnyugtattam őket, hogy sebaj, majd az Edina mos, csak a poharakat ne pakolják be a szennyes közé, mert a Laufer dülős mosogatógép (ami minden híreszteléssel ellentétben nem azonos Iveszics Istvánnal) elromlott. Edina próbálkozott egy darabig, de hiába nem volt hajlandó az a disznó Mari ( ami családunkban így hívják a mosogatógépet! pontosabban Mary, mert nekem olyan csak Angliában jutott - de állítólag most majd kapok!!) mosogatni. Így mégiscsak István kapott egy csinos, új szivacsot a kezébe és egy kedves biztató csókot az orcájára. (Vagy nem így volt?!)
Minden esetre szennyes ruha mehet, koszos pohár marad. Miután ezt ilyen szépen megoldottuk, leánygymermekeim békén is hagytak késő délutánig. Akkor azonban kitört egy újabb botrány, mivel Juli úgy döntött, nem tud édes, drága anyucikája nélkül élni. Ezért anyukám tapintatosan küldött egy sms-t, hogy ha tudom, hívjam fel őket. Ekkor futott be a mentő, a rohamos, egy "kedves", néma jóemberrel, akinek természetesen epilepsziája zajlott az utcán. Gondos barát, éjszakai hálópajti, hívta a mentőket és mindent tudott: az epilepszia gyógyszerének nevét, amit egyébként nem szed a haver és nyomatékosan a mentősök lelkére kötötte, hogy a cimborájának mellényzsebébe rakta a telefonszámát, amin majd feltétlenül hívjak fel, ha a beteget elküldöm valahova. Kicsit elhűlve hallottam, hogy a drága kebelbarátoknak, kik az utcán élnek, mobil telefonjuk van, ugyanakkor az epilepszia gyógyszert nem szedik!
Nos, miután gyorsan megvizsgáltam friss betegemet, úgy döntöttem életbe marad, a lányom viszont nem, ha nem hívom fel. Így jött a tárcsázás, közben egy újabb hiba (ma már a többedik, de egyik sem volt ennyire súlyos): levettem a jóember jobb cipőjét! Nem kellett volna. Beláttam. Az asszisztensnőm, aki egyébként egy drága és kenyérre lehetne kenni, sikeresen nyársalt fel és élve belezett ki a szemével. Értettem a célzást, a bal lábához nem nyúltam! Viszont Julit felhívtam. A mentősök még a lepedőjükre vártak és közben vigyorogva hallgatták, ahogy a vonal túfelén zokogó gyermekemet biztattam: de igen, kiscicám ki fogod bírni, hogy anyu nincs otthon és nem, nyuszikám, nem mehetek most haza semmiképpen. Nem, apuci sem tud hazamenni. És ne sírj, kicsim, holnap majd én megyek érted az oviba és hamar elhozlak....stb. Ilyen a szegény orvosgyerekek sorsa: határozottan hátrányos. Juli nagy nehezen megnyugodott és beletörődött az élet kegyetlenségébe (és abba, hogy orvosgyereknek született) és a mentősök továbbálltak, csak nekem nem lett jobb! Hiába nyitottuk ki az ablakot, a bűz évtizedes lehetett és tartós bentlétre rendezkedett be az ambulanciánkon. Úgy képzelem ő is fázhatott már kint az utcán, így gondolta most aztán kihasználva a jó kis meleget, sokáig fog bent bűzölögni!
Sajnos a gazdája is maradt éjszakára....

Én viszont nem maradok tovább. Fáradtság szülte bőbeszédűségemmel kellően relaxáltam és levezettem ezt a napot, és most megpróbálok kicsit aludni is (mert bármi jöhet még az éjszaka...jaj!). Kinek-kinek békés, jó éjszakát és nyugodt reggeli kávézást kívánok!

Hát kérem...

Hát kérem... vége a nyárnak! Fázok is rendesen, lilák a körömágyaim és jéghideg a kezem. De az ősz meghozott engem is, nemcsak a hűvös reggeleket! S mivel voltak itt már álmos reggeli kávéhoz meleg szavakat kérők, úgyhogy épp itt az ideje, hogy újból a klaviatúrát püföljem.
Valahol ott hagytam abba, hogy elköltöztünk. Annyi minden történt azóta, hogy részletes, pontos beszámoló biztosan nem fog kerekedni, de talán nagy vonalakban menni fog.
A lakásunk már a múlté - azóta láttam frissen van festve, repedt erkélyüvegek kicserélve és a bejárati ajtó lemoshatatlan maszatos gyerekkéz lenyomatai fehérre mázolva örökre elenyésztek. A friss festékkel a mi jól megszokott lakásillatunk is már a múlté, csak a szomszéd Ili mama a régi, ő hozzá megyünk most már majd haza.
De nekik, akik a miénket vették meg, már jó: ők otthon vannak. Mi még csak várunk az otthonunkra, de fejben már élünk benne, nagyon is! Készülnek a tervek mit hova és miből. Hogy nézzen ki a fal, s hogy a bútor. Tudj'Isten, én valahogy mindig belenyúlok és fantasztikus dolgokat találok méregdrágán. A múltkor is pl. egy építőanyag telepen kinéztem két oszlopot, téglát, vörösest, épp kellemesen avittosat. Az egyik pont beleillett az elképzelésembe, a nappaliba az asztalos keze alá egy megálmodott dolgozópult lábának. Kérdésemre, hogy az a darab hogy eladó, a kőporos kezű, napfeketített, bajszos telepes szemét hunyorítva rám nézett, tarkóját megvakarva, nem létező sapkáját fején hátratoló mozdulattal azt mondta: "az sehogy, kisnagysád! merthogy párban eladó csak és azok egy Zsolnay tégla oszlop pár, 300 000 forintba kerülnek!" - "Aha. Ok. Értem." - feleltem én és kerültem Péter szeme pillantását, amiben a "gratulálok anyukám!" és "a na, ne már, Édesem!" kifejezések keveredtek. Szóval tégla oszlop nincs (pedig úgy kitaláltam!), lesz viszont vékonyra hasított tégla burkolatként, meg épített tágla oszlop, polc tartóként.
Ez a történet persze már a múlt héten zajlott, túl a balatoni nyaraláson. Vagy mondhatnám inkább úgy: "lakáson". Mivelhogy az első hajléktalan két hetünket a Balatonon töltöttük vidámságban, forróságban és pihenésben. Körbevéve barátokkal, régen látottakkal, és messziről jöttekkel is. Julcsi bezsebelte a balatoni 4 éves fiú ikerpár kötelező nyári hódolatát (szintén fix nyaralók), én találtam magamnak a friss szomszédságban egy két hónapos szeretgetni való fiúcskát, így kiélve ezzel babázhatnékomat, Nóri pedig lelkesen járt reggelente a boltba és a friss kiflik mellé - mintegy mukadíjként - megvette magának az aktuális Bravó, Girls és IM magazinokat. Azt már csak csendben jegyzem meg, hogy nem egészen értettem miről beszél elsőszülött lóbabányi magzatom, amikor örömmel újságolja, hogy mit olvbasott az "Ájm" magazinban. Miután megmutatta miről van szó, akkor esett le, hogy ezt az újságot a mi korunkban még "Íem" magazinnak hívták és Veres Péter bácsi (azt hiszem így hívták) osztotta a tiniknek a szexuális tanácsokat, miszerint sem törölközőtől, sem csókolózástól nem lehet teherbe esni. Mint kiderült most sem változott a magazin neve, csupán túlképzett angolszász csemetém vette magától értetődőnek, hogy az IM nem lehet más, mint I'm! Míg a család nőtagjai megtalálták a maguk szórakozását, apa sem maradt rest, igyekezett annyit aludni (amennyit hagyták, és) amennyit lehetett. Hogy rákészüljön az elkövetkező hetek aktív napjaira, megfontoltan lefestette a terasz új korlátját is és még füvet is vágott. Valamint lelkesen fürdött a számomra túlzottan hideg tóban lányaival. Én csupán kis lábujjamat dugtam bele, és megcáfolva "az idén még be sem mentél a vízbe!" felháborodást, Balatonberényben igen is bele mentem. (Nem költöztünk el Balatonudvariból - mondom a jól értesülteknek - csupán barátokkal lenni mentünk Berénybe.)
A balatoni két hét gyorsan elröpült és mi hazajöttünk Pécsre. Haza...Edináékhoz. (Örök hálám!) Az Iveszics család ezt már teljesen természetesnek tartva, előre megbeszélten ebéddel várt minket és még a barátokat, hogy aztán az ebéd spontán átmenjen az előre tervezett Vanda szülinapba. Biztos, ami biztos, mi vendég kislányt is magunkkal hoztunk a pécsi hajléktalanságunkba. Ugyanis Zita is együtt ment Nórival a nyár végi Szófaragó táborba Kozármislenybe. Persze, amikor a programot kitaláltuk és beszerveztük Zitát is Piliscsabáról, akkor még nem tudtuk, hogy a híd alá kell mennünk lakni akkor már. Na, jó, azért ennyire nem vészes a helyzetünk, merthogy van hol laknunk, igazi átmeneti otthon, tökéletes ideiglenes lakás. Kicsit zajos ugyan, de hát istenem! Mostanra már tudom az összes, 6-os úton éjszaka átmenő autó és teherautó típusát és azt is, hogy a közlekedést szabályozók szerint teljesen felesleges éjjelre kikapcsolni a 6-os lámpáit. Így aztán éjjel 3-kor a tök üres úton békésen állnak meg a pótkocsis, fa szállító teherautók üresen, kedélyeset és szakasosat zökkentve a pótkocsi platóját elinduláskor. Hogy tökéletes legyen az éjszakai kép, még nagyot puffantanak is a kipufogókkal, mintegy ezzel köszöntve a belvárosi házakat.
De nem panaszkodom. Lassan megtanulok aludni ilyen forgalom mellett is és örülök, hogy van hol laknunk egyáltalán! Mindenesetre ideiglenes lakásunk "öntisztuló", mindent megtesz azért, hogy gyorsan vágyjunk a sajátra. hamar szabaddá válva visszaszunnyadjon pókhálós Csipkerózsika álmába.
Bár mi is furán néztünk körbe a rövid időre szánt albérletünkbe, de a lányok egyenesen sírva fakadtak, mikor beléptek. Pedig gondosan előkészítettük a talajt (hosszan szellőztettünk, berendezkedtünk, stb), mielőtt "hazavittük" volna őket, így sem sikerült túl jóra az első éjszaka. Julika szerint "öregház ez, menjünk innen, brühühü!", és Nóri sem volt róla jobb véleménnyel, mert szerinte is öreg szaga van. Sebaj! - gondoltuk - Így lesz igazán felüdülés majd a szépen felújított, tágas, világos saját lakás! Különben már azt is látták a lányok és tetszett nekik! Éljen!

Na, valahogy itt tartunk most. Ismét Pécsen (most már egy hete), ideiglenes otthonban. A múlt héten felmértük mire lesz szükségünk, és mi az a kevés, amit a szükségesből meg is tudunk venni. Ezen kívül az elmúlt hét során tökélyre fejlesztettük az együttműködést a bürokráciával és a bank rendszerrel (zajlik a hitelszörnyeteggel való munka, és várjuk hogy utaljanak! mert már csak az van hátra!). Mindeközben a lányok szétszórva napközis táborokban: Juli az angol nyelviskolájával, Nóri pedig Lackfival "szófaragott". Péter kezdte beadni az unalmast, de tisztességgel végigjött velem az összes bútorbolton, műszaki bolton és festékbolton.
Ma pedig már ismét a klinikáé a főszerep és rögtön a lovak köz vágva, ügyelttel indítunk! Tehát...akik ismernek, tudhatják, ebből még lehetnek további írások, mivel az ügyelet vagy logorrheássá tesz, vagy kifejezetten szófukarrá! Addig is Pá!

Költözés

Az úgy volt, hogy reggel felkeltünk és azt mondtuk: na, most kiköltözünk! Egészen pontosan csak én keltem fel, mert családom tagjait gondosan szétszórtam a városban: Péter önkéntesen vállalt túlmunkaidős ügyeleti száműzetésbe vonult a klinikán, Julit kivittem falura (mint utóbb kiderült jó választásnak bizonyult, mert látott kocát és kapott egy aranyos nénitől szilvát) a "pasijához" (szívszerelme, Kristóf), Nóri pedig "hazament" fogadott családjához és Vajdából átvedlett Vajdeszics lánnyá. A terv tehát az volt, hogy a lányok a végső kipakolásnál nincsenek jelen (jól felfogott érdekünk ezt diktálta). Péter persze hazajött az ügyeletből és nekiállt szétkapni a lakás maradékát. Én előző este már a végsőket rúgva mazsolázgattam az évtizedes kütyüket az íróasztalon. De Edina, aki feljött a kihúzott hűtőnk kincseiért később már a padlón talált számtalan doboz között elcsigázottan gyűjtőfüzetbe ragasztgatva a tescos bélyegeket (tökéletes feladat, ha a fejed üres és úgy érzed, itt a világ vége). Ugyanis gyűjtök! Nemcsak új lakásra, hanem szép új edényekre is. Belátom, költözés közben kicsit bizarr tevékenység ez, de nem sok mindenre volt már erőm szombat este 9-kor végigpakolva a napot.

Aztán eljött a vasárnap reggel, a költözés napja. Pétert gyorsan hazahoztam az ügyeletből és nekiestünk a maradéknak: darabjaira hullott az íróasztal, a fürdőszoba és még ami a kezünk ügyébe esett (valójában mi magunk is közel voltunk ehhez, de azért nem adtuk fel, végül is mégiscsak egyszer költözik az ember! - a normálisabbja, mert nekünk egy lakás cserénél is sikerül többször költöznünk). Ili mama gondoskodott rólunk, kaptunk kávét és igazi finom vasárnapi ebédet. Aztán befutottak a barátok és itt elszabadult a pokol. A hangulat kitűnő volt, mindenki sziporkázott és nagyjából az egész utca hangos volt tőlünk. A ház előtt már ott állt a jó előre megrendelt konténer, bízva benne, hogy mégiscsak sikerül jó néhány dolgot kiselejteznünk. (Én korábban is próbáltam már, de Péter mindenhez ragaszkodott, beleértve az ember nagyságú anatómiai ábrát és 1994-es Fradi plakátot is! Sőt megtaláltuk azt a Nép sport újságot is, ami a beköltözésünk napján adatott ki 1994-ben! - nos igen, a gyűjtögető életmód az a gyűjtögetésről szól...Péter szentül megfogadta, hogy aznap, amikor beköltözik az új lakásba, vesz egy friss Nemzeti sportot, hátha lesz majd mit kidobni 20 év múlva! jaj nekem!) Nekiálltunk hát a kipakolásnak. Én rögtön kidobtam egy NDK-s grillsütőt, nem a kivehető ajtóst, hanem azt a klasszikust, ami minden háztartásban megvolt egykor. Kristóf meg is állt rögtön nosztalgiázni felette, hogy hány helyre kísérte el ez a drága (mármint az ő drágája) megmentve őt az éhenhalástól. Az alap hangulat tehát adva volt, a folytatást pedig a másodikon lakó szomszéd biztosította. Miután meglátta, hogy pakolni merészelünk a konténerbe, mint a fúria rontott rá a fiúkra: ez itt nem a Vajdáék konténere! Ez itt nem az, hanem a földszinten lakóké! Rám bízták, hogy vigyázzak rá, ide nem lehet pakolni, azonnal hagyják abba!" Abbahagyták. A döbbenettől. Lajos csendben megjegyezte: Ez egy igazi MSZP-s szavazó! Most már értem miért költöztök el!

Miután Péter megnyugtatta a bősz lakót, hogy ez a konténer, már a mi konténerünk, folytattuk a hajigálást, meg a pakolást. Túl sok minden volt még a lakásban - őszintén szólva én nem nagyon hittem benne, hogy valaha is üres lesz -, de aztán egyszer csak kezdtünk ürülni. Az autók teltek, a pasik izzadtak, én már elvesztettem a fonalat és nem nagyon tudtam, mi hol van, mi hova kerül. Mielőtt még mindent eltüntettek volna, a Balatonra szánt táskákat és dobozokat
átmentettem a szomszéd lakásba, Ili mamához. Végül megkezdődött a szortírozás: az eredeti terveket megváltoztatva szereztünk még egy plusz garázst, kitúrva bútorainkkal Szépünk utánfutóját tágas pihenőhelyéről. A legnagyobb csoda azért a konténer maradt, mert ahogy el kezdett megtelni pincénk mélyéről előkerült csodákkal úgy gyűltek a népek. Először a bennfentes költöztetők mazsolázgatták végig, majd odaszivárogtak a hajléktalanok (együtt érzek mostanában velük nagyon) is, hátha találnak valami használhatót. Péter pl. ragaszkodott volna a szekrény mélyéről előkerült, évtized óta fel nem vett téli kabátjához és ballonjához (amiben pl. isteni mutogatós bácsi lehetett volna), de meggyőztem róla, hogy házasságunk 11 éve alatt egyszer sem láttam őket rajta...talán nagyobb szükségük van rá az utcán élőknek.

...és most itt befejezem (nem hagynak tovább alkotni, indulnunk kell), egy rövid időre, mert vár minket a Balaton!!! napfény, víz, pihenés!!

Hát megvan!

Kíváncsi vagyok meg tudjátok-e fejteni az alábbi képsor jelentését?! Na, nem kell nagyon törni a kobakot segítek: Ez van most. Vagyis a hajléktalanok padjáról a bank segítségével átköltöztünk a kanapéra és ezért egy életen át kuporgathatjuk a pízünket a régi malackába. Azért persze most még egy köztes állapotban leledzünk. Vagyis lakásunk már nincs, új meg még nincs. Ellenben szert tettünk egy kétszintes, úgy 6 szobás házra a város szélén. Na jó, laknak benne még mások is...és valójában csak egy szobát használunk benne, és csak egy éjszakára, de szuper kényelmes a kégli!

Ez van most. Az események tovább dübörögnek. Megtörtént a szerződés kötés a héten, utána a bank benyelte a papírjainkat és mára már ki is költöztünk. Találkoztunk személyesen a Pécsi Vízmű nagy emberével - bocs, a korábbi elírásért, de nem Vízügy, hanem Vízmű -, aki kiszakított egy órácskányi időt rengeteg sok munkájából és kiszaladt az ügyvédünkhöz aláírni a szerződést. Minden ment, mint a karikacsapás. A talaj előkészítve, a szerződés tervezetet az ügyvéd előzőleg átküldte, emilben egyeztettek, és utána már csak az aláírás volt. Most már minden a Bank kezében van. Sokan riogatnak, hogy majd lesz vagy 2-3 hónap, mire végez a szörnyű pénzintézmény, de én bízom benne, hogy nem lesz igazuk.

Tehát: eladtunk, vettünk, kiköltöztünk, leledzünk, aztán beköltözünk és végül élünk. Íme a rövidtávú terv a Vajda családban.

Ügyelet

Szóval, ilyen az, amikor valaki felelőtlen ígéretet tesz arra nézve, hogy szószátyárságának következő időpontja az ÜGYELET!
Amint azt a mellékelt ábra mutatja, az én ügyeletemhez is tökéletesen illett ez a kép. Ha nem is voltam annyira okos, mint House, de a 24. órára volt már bennem annyi szarkazmus és cinizmus egy kis kegyetlenséggel keverve, mint benne. (Magunk között szólva, én bírom a pasast!) Miután az ügyeletet egy frissen guta ütötte néni lyzálásával kezdtem, és 24 óra múltán egy olyan férfi koponya CT-jével fejeztem be, akinek egyszerre volt epilepsziás rosszulléte és szív infarktusa, valamint - valószínűleg ezekből kifolyólag - még egy jó kis autóbalesetet is elszenvedett (és okozott), így másnap reggel én is a mandzsettámat rágicsáltam kedves, ébresztő szavak, friss zsemle és kakaó illatosította reggeli helyett. Röviden összefoglalva: pocsék volt! Mondhatnám még azt is, hogy eddigi pályafutásom legsz...bb ügyelete volt.
Ha jól emlékszem a vasárnap folyamán elfogyasztottam 3 darab (túl)apró csokoládét, 2 almát, 2 fasírozott golyót és 17 beteget, a bent fekvő 50 mellett. Segített ebben egy rezidens, néhány nővér, és jó néhány elégedetlen és türelmetlen hozzátartozó. (De szerencsére a csokikra csak magam voltam!). Péter, mikor másnap értem jött, csendesen végig mért és megkérdezte, hogy mit csinálok én a rezidensekkel ügyeletben?! Mert hogy látott egyet épp az imént a fal mellett kushadva, üveges tekintettel, rogyadozó lábakkal a kocsija felé kúszni. A válaszom rövid és tömör volt: CSAK AZT, AMIT MAGAMMAL! (egyet kivéve: a csokimból - vészhelyzet esetén - nem kapnak!)
Hogy summázzam mindezt: hát időm az nem volt írni!
De majd most. Merthogy ugye most már üde vagyok, friss és tettrekész, klaviatúrára kiélezett ujjakkal. Mivel mindez enyhe túlzás - legalábbis a frissességre vonatkozólag - így ne számítsatok tőlem semmi részletes beszámolóra. Az események persze zajlanak - szerencsére -, de most legyen annyi elég, hogy nagyjából már lakás tulajdonosok vagyunk, ennél konkrétabb mese szövés nem fog menni.
Inkább elmélkedek itt még egy kicsit szakmám szépségéről, az életről, tündérekről és egyebekről. Aztán ágyba bújok és megpróbálom kipihenni a lassan állandó tulajdonságommá vált fáradtságomat.
A héten levezetésképpen, így a szabi előtti utolsó öröm forrásként nyakamba zúdítottak vagy 7 medikust, hogy okítsam őket. (Valójában 37-n vannak - mint a gonoszok -, de szerencsére jutott belőlük másoknak is.) Nos, a hétfői napon szó sem lehetett okításról. Örültem, ha összekanalaztam magam annyira, hogy kedvenc rezidensemmel leviziteljem rakásnyi betegünket és utána elhagyjam a gyógyítás szentélyét, amit röviden és kedvesen becézve hívhatunk úgy is: A SÁRGA HÁZ! (tudja valaki, hogy a diliházakat mért festik mindig sárgára?!) Kedden azonban rájöttem, hogy milyen hasznosak is tudnak lenni a medikusok! Rögtön az első kórteremben komoly problémába futottunk. "Horvát bácsi" - természetesen nem így hívják, de valahogy neveznem kell, és hívhatnák akár így is -, közölte velünk, hogy örömmel megy még aznap a Szigetvári Kórházba rehabilitálódni, csak előbb haza ugorna némi cuccért. Ígéri, hamar megjárja az utat busszal. Mivel a fél oldala nem mozgott, így ezt a variációt nem tudtam elfogadni. Megpróbáltuk hát a problémát kezelni (ha már a beteget nem tudtuk, mondhatnám cinikusan, pedig Horvát bácsi egy siker történet, mert túlélte a stroke-ját és a mi kezelésünket is!). Végig mentünk a lehetséges hozzátartozókon. Nem volt nehéz feladat: számukat tekintve 0! Jöhettek a szomszédok. Egy biztos volt, mert valaki kihívta a mentőket úgy egy héttel ezelőtt. Jó szomszéd az! Utoljára szombaton volt bent és nem tudni, jön-e még. Itt egy kicsit megakadtunk, de Horvát bácsi előhúzott még a tarsolyból egy lehetséges valakit: a Mohácsi úti kocsmárost! Nevét nem tudta, de nála van leadva a lakáskulcs és ő veszi fel a bácsi nyugdíját is. (No comment.) Minden esetre éreztem, hogy helyben vagyunk, ő lesz a mi emberünk, aki be tud jönni és be tudja hozni a bácsi holmiját. Nosza újból neki futottunk hát a témának - medikusaink nagy örömére -, és megpróbáltam kicsit jobban beazonosítani az illető személyét. Először is a kocsma neve volt a kérdés. Túl nehéznek bizonyult, így a medikusok próbáltak segíteni. El kezdték sorolni a Mohácsi úton lévő összes ivásra alkalmas hely nevét (kik, ha nem ők tudhatnák?!). Mikor mindenáron a Blue Angel-t akarták befutónak, lehűtöttem őket, hogy -bár nem ismerem a helyet, de a nevéből úgy gondolom - ez a hely nem az a hely, ahova a "Horvátbácsik" nyugdíj kézbesítési napon (meg a többin) járnak. Ha már a név nem megy, akkor próbáljuk meg a címet! Ez bejött: Mohácsi u.1. Hallejula (sic! Nórit idézve)! Na még egyszer az a név...Moha! Moha kocsma, Mohácsi u. 1. Bingó! Íme a kitűnő orvosi feladat - csak az életre tanítom őket, később se fognak mást csinálni, mint problémát megoldani és gondoskodni a betegről kellő empátiával, akár úgy is, hogy megkeresik a lehetséges "hozzátartozókat"- vizit után tapadjanak a telefonra és derítsék ki a tudakozóból a kocsma telefon számát, beszéljenek a kocsmárossal és hívják be a kisöreghez!
Megtörtént. A beteg nyugodt szívvel ment el Szigetvárra. Így kell kérem gyógyítani...(nem ám gyógyszerrel!)
Azért most már egy kicsit szüneteltetném azt a gyógyítást, meg a pakolást, meg a költözködést...és még sok mindent...ha lehetne, szeretnék már csak szabin lenni. Tudom, hogy nem lehet ám...De azért ma egy kicsit kirúgtunk a hámból a csajokkal (vittük magunkkal pótlányomat, Vandust is). Mivel apa kedvenc hobbijának élve megint ügyelt, mi begyűjtöttük maradék pénzét és elmentünk a plazába. Egy kis kaja (bár a Mc'Donalds átalakítás miatt éppen zárva volt), némi nézelődés az üzletekben és egy mozi! A moziban meglehetősen nagy volt a tömeg és a csajok teljesen kétségbe estek, hogy nem fogunk beférni és menjünk már. Mivel a jegyek helyre szólnak, ez ugye eleve lehetetlen. De ami ennél is fontosabb volt - próbáltam a lányok figyelmét is felhívni rá -, hogy az a sok magas, nagy darab kopasz bácsi nem valószínű, hogy Csingilingi, a kis tündér történetére lenne kíváncsi. Igazam volt. Így sikerült kényelmesen beslisszolnunk a tömeg mellett és elhelyezkednünk a hatalmas teremben. Egészen sokan voltak, csak a hatalmas lábak és méretek között az néhány kisgyerek elveszett az előcsarnokban....ezért hittük azt eleinte, hogy csak mi vagyunk egyedül kíváncsiak Csingilingire. (A tömeg egyébként a Varázslótanonc című új fantasztikus amerikai csoda premier előtti vetítését várta és nem a cukorkát, aminek az osztogatására már gyanakodtam.)


Hát eddig tartott bennem a ma esti szufla és a grafománia: azt hiszem meg volt minden, amit ígértem - kórház, elmélkedés, tündér...egy kis tündér nekem is elkelne, aki segítene rövid idő alatt kétszer annyit aludni...Bár két tündérkém már van. Édesdeden szuszognak az ágyukban :)