Ügyeletben, sej, haj, de jó....nem is!

Na, ő még nem érkezett meg, de bármelyik pillanatban befuthat... amilyen őrült az ügyelet, belefér! Miközben kint téliesre fordult az idő és az Üvöltő szelek pécsi forgatására készülnek Suttogó szellők címen, a Sárga házban egymásnak adják a kilincset a betegek. Alighanem elterjedhetett a városban a téves hír, miszerint itt csokit osztogatnak, de bizton állíthatom ez nem igaz! Már csak azért sem lehet az, mert ha itt valahol csoki lenne arról én biztosan tudnék és mindenképpen megenném (pusztán orvosilag, empátiától hajtva, nehogy szegény beteg még rosszabbul legyen az elfogyasztott nagy mennyiségű cukor miatt).
Különben meg komolyan mondom, állami rendeletileg (vagy törvény által) kéne szabályozni, hogy szabadság után az ember lyánya mennyit dolgozhat az ügyeletben! A legjobb persze az lenne, ha a szabadság utáni ügyeletet megtiltanák, mivel minden szervezetet csak fokozatosan lehet terhelni. summa summárum, délután fél 4 óta ki se látszok a munkából. (Előtte szerencsére csak ligthosan voltam terhelve!) Mindez persze nem elég, otthon is zajlik az élet. Mivel Péter szintén az TB-nek robotol és fagyoskodik a klinikán, így Mama lett bekvártélyozva ideiglenes lakásunkba. (Családunkban egyébként anyukám volt, akinek leginkább elnyerte a tetszését a lakás! Drága, mama!) Próbáltuk enyhíteni mama terhelését (mert bennünk van emberség, csak azokban nincs, akik felkeresik az ügyeletes doktort!) és a csajokat nap közben elhelyeztük: Juli visszament az ovijába 8úgyis beköszöntött az ősz), Nóri pedig elvonult barátnőhöz egész napra játszani. Még korán reggel azért Norcika kiderítette nagyanyjával, hogy az albérlet mosógépe sehogyan sem akar dolgozni és nem lehet bele életet verni. Mindezt persze a reggeli megbeszélésem kellős közepében szándékoztak velem közölni. Nem sikerült. Később azért megnyugtattam őket, hogy sebaj, majd az Edina mos, csak a poharakat ne pakolják be a szennyes közé, mert a Laufer dülős mosogatógép (ami minden híreszteléssel ellentétben nem azonos Iveszics Istvánnal) elromlott. Edina próbálkozott egy darabig, de hiába nem volt hajlandó az a disznó Mari ( ami családunkban így hívják a mosogatógépet! pontosabban Mary, mert nekem olyan csak Angliában jutott - de állítólag most majd kapok!!) mosogatni. Így mégiscsak István kapott egy csinos, új szivacsot a kezébe és egy kedves biztató csókot az orcájára. (Vagy nem így volt?!)
Minden esetre szennyes ruha mehet, koszos pohár marad. Miután ezt ilyen szépen megoldottuk, leánygymermekeim békén is hagytak késő délutánig. Akkor azonban kitört egy újabb botrány, mivel Juli úgy döntött, nem tud édes, drága anyucikája nélkül élni. Ezért anyukám tapintatosan küldött egy sms-t, hogy ha tudom, hívjam fel őket. Ekkor futott be a mentő, a rohamos, egy "kedves", néma jóemberrel, akinek természetesen epilepsziája zajlott az utcán. Gondos barát, éjszakai hálópajti, hívta a mentőket és mindent tudott: az epilepszia gyógyszerének nevét, amit egyébként nem szed a haver és nyomatékosan a mentősök lelkére kötötte, hogy a cimborájának mellényzsebébe rakta a telefonszámát, amin majd feltétlenül hívjak fel, ha a beteget elküldöm valahova. Kicsit elhűlve hallottam, hogy a drága kebelbarátoknak, kik az utcán élnek, mobil telefonjuk van, ugyanakkor az epilepszia gyógyszert nem szedik!
Nos, miután gyorsan megvizsgáltam friss betegemet, úgy döntöttem életbe marad, a lányom viszont nem, ha nem hívom fel. Így jött a tárcsázás, közben egy újabb hiba (ma már a többedik, de egyik sem volt ennyire súlyos): levettem a jóember jobb cipőjét! Nem kellett volna. Beláttam. Az asszisztensnőm, aki egyébként egy drága és kenyérre lehetne kenni, sikeresen nyársalt fel és élve belezett ki a szemével. Értettem a célzást, a bal lábához nem nyúltam! Viszont Julit felhívtam. A mentősök még a lepedőjükre vártak és közben vigyorogva hallgatták, ahogy a vonal túfelén zokogó gyermekemet biztattam: de igen, kiscicám ki fogod bírni, hogy anyu nincs otthon és nem, nyuszikám, nem mehetek most haza semmiképpen. Nem, apuci sem tud hazamenni. És ne sírj, kicsim, holnap majd én megyek érted az oviba és hamar elhozlak....stb. Ilyen a szegény orvosgyerekek sorsa: határozottan hátrányos. Juli nagy nehezen megnyugodott és beletörődött az élet kegyetlenségébe (és abba, hogy orvosgyereknek született) és a mentősök továbbálltak, csak nekem nem lett jobb! Hiába nyitottuk ki az ablakot, a bűz évtizedes lehetett és tartós bentlétre rendezkedett be az ambulanciánkon. Úgy képzelem ő is fázhatott már kint az utcán, így gondolta most aztán kihasználva a jó kis meleget, sokáig fog bent bűzölögni!
Sajnos a gazdája is maradt éjszakára....

Én viszont nem maradok tovább. Fáradtság szülte bőbeszédűségemmel kellően relaxáltam és levezettem ezt a napot, és most megpróbálok kicsit aludni is (mert bármi jöhet még az éjszaka...jaj!). Kinek-kinek békés, jó éjszakát és nyugodt reggeli kávézást kívánok!