Ügyelet

Szóval, ilyen az, amikor valaki felelőtlen ígéretet tesz arra nézve, hogy szószátyárságának következő időpontja az ÜGYELET!
Amint azt a mellékelt ábra mutatja, az én ügyeletemhez is tökéletesen illett ez a kép. Ha nem is voltam annyira okos, mint House, de a 24. órára volt már bennem annyi szarkazmus és cinizmus egy kis kegyetlenséggel keverve, mint benne. (Magunk között szólva, én bírom a pasast!) Miután az ügyeletet egy frissen guta ütötte néni lyzálásával kezdtem, és 24 óra múltán egy olyan férfi koponya CT-jével fejeztem be, akinek egyszerre volt epilepsziás rosszulléte és szív infarktusa, valamint - valószínűleg ezekből kifolyólag - még egy jó kis autóbalesetet is elszenvedett (és okozott), így másnap reggel én is a mandzsettámat rágicsáltam kedves, ébresztő szavak, friss zsemle és kakaó illatosította reggeli helyett. Röviden összefoglalva: pocsék volt! Mondhatnám még azt is, hogy eddigi pályafutásom legsz...bb ügyelete volt.
Ha jól emlékszem a vasárnap folyamán elfogyasztottam 3 darab (túl)apró csokoládét, 2 almát, 2 fasírozott golyót és 17 beteget, a bent fekvő 50 mellett. Segített ebben egy rezidens, néhány nővér, és jó néhány elégedetlen és türelmetlen hozzátartozó. (De szerencsére a csokikra csak magam voltam!). Péter, mikor másnap értem jött, csendesen végig mért és megkérdezte, hogy mit csinálok én a rezidensekkel ügyeletben?! Mert hogy látott egyet épp az imént a fal mellett kushadva, üveges tekintettel, rogyadozó lábakkal a kocsija felé kúszni. A válaszom rövid és tömör volt: CSAK AZT, AMIT MAGAMMAL! (egyet kivéve: a csokimból - vészhelyzet esetén - nem kapnak!)
Hogy summázzam mindezt: hát időm az nem volt írni!
De majd most. Merthogy ugye most már üde vagyok, friss és tettrekész, klaviatúrára kiélezett ujjakkal. Mivel mindez enyhe túlzás - legalábbis a frissességre vonatkozólag - így ne számítsatok tőlem semmi részletes beszámolóra. Az események persze zajlanak - szerencsére -, de most legyen annyi elég, hogy nagyjából már lakás tulajdonosok vagyunk, ennél konkrétabb mese szövés nem fog menni.
Inkább elmélkedek itt még egy kicsit szakmám szépségéről, az életről, tündérekről és egyebekről. Aztán ágyba bújok és megpróbálom kipihenni a lassan állandó tulajdonságommá vált fáradtságomat.
A héten levezetésképpen, így a szabi előtti utolsó öröm forrásként nyakamba zúdítottak vagy 7 medikust, hogy okítsam őket. (Valójában 37-n vannak - mint a gonoszok -, de szerencsére jutott belőlük másoknak is.) Nos, a hétfői napon szó sem lehetett okításról. Örültem, ha összekanalaztam magam annyira, hogy kedvenc rezidensemmel leviziteljem rakásnyi betegünket és utána elhagyjam a gyógyítás szentélyét, amit röviden és kedvesen becézve hívhatunk úgy is: A SÁRGA HÁZ! (tudja valaki, hogy a diliházakat mért festik mindig sárgára?!) Kedden azonban rájöttem, hogy milyen hasznosak is tudnak lenni a medikusok! Rögtön az első kórteremben komoly problémába futottunk. "Horvát bácsi" - természetesen nem így hívják, de valahogy neveznem kell, és hívhatnák akár így is -, közölte velünk, hogy örömmel megy még aznap a Szigetvári Kórházba rehabilitálódni, csak előbb haza ugorna némi cuccért. Ígéri, hamar megjárja az utat busszal. Mivel a fél oldala nem mozgott, így ezt a variációt nem tudtam elfogadni. Megpróbáltuk hát a problémát kezelni (ha már a beteget nem tudtuk, mondhatnám cinikusan, pedig Horvát bácsi egy siker történet, mert túlélte a stroke-ját és a mi kezelésünket is!). Végig mentünk a lehetséges hozzátartozókon. Nem volt nehéz feladat: számukat tekintve 0! Jöhettek a szomszédok. Egy biztos volt, mert valaki kihívta a mentőket úgy egy héttel ezelőtt. Jó szomszéd az! Utoljára szombaton volt bent és nem tudni, jön-e még. Itt egy kicsit megakadtunk, de Horvát bácsi előhúzott még a tarsolyból egy lehetséges valakit: a Mohácsi úti kocsmárost! Nevét nem tudta, de nála van leadva a lakáskulcs és ő veszi fel a bácsi nyugdíját is. (No comment.) Minden esetre éreztem, hogy helyben vagyunk, ő lesz a mi emberünk, aki be tud jönni és be tudja hozni a bácsi holmiját. Nosza újból neki futottunk hát a témának - medikusaink nagy örömére -, és megpróbáltam kicsit jobban beazonosítani az illető személyét. Először is a kocsma neve volt a kérdés. Túl nehéznek bizonyult, így a medikusok próbáltak segíteni. El kezdték sorolni a Mohácsi úton lévő összes ivásra alkalmas hely nevét (kik, ha nem ők tudhatnák?!). Mikor mindenáron a Blue Angel-t akarták befutónak, lehűtöttem őket, hogy -bár nem ismerem a helyet, de a nevéből úgy gondolom - ez a hely nem az a hely, ahova a "Horvátbácsik" nyugdíj kézbesítési napon (meg a többin) járnak. Ha már a név nem megy, akkor próbáljuk meg a címet! Ez bejött: Mohácsi u.1. Hallejula (sic! Nórit idézve)! Na még egyszer az a név...Moha! Moha kocsma, Mohácsi u. 1. Bingó! Íme a kitűnő orvosi feladat - csak az életre tanítom őket, később se fognak mást csinálni, mint problémát megoldani és gondoskodni a betegről kellő empátiával, akár úgy is, hogy megkeresik a lehetséges "hozzátartozókat"- vizit után tapadjanak a telefonra és derítsék ki a tudakozóból a kocsma telefon számát, beszéljenek a kocsmárossal és hívják be a kisöreghez!
Megtörtént. A beteg nyugodt szívvel ment el Szigetvárra. Így kell kérem gyógyítani...(nem ám gyógyszerrel!)
Azért most már egy kicsit szüneteltetném azt a gyógyítást, meg a pakolást, meg a költözködést...és még sok mindent...ha lehetne, szeretnék már csak szabin lenni. Tudom, hogy nem lehet ám...De azért ma egy kicsit kirúgtunk a hámból a csajokkal (vittük magunkkal pótlányomat, Vandust is). Mivel apa kedvenc hobbijának élve megint ügyelt, mi begyűjtöttük maradék pénzét és elmentünk a plazába. Egy kis kaja (bár a Mc'Donalds átalakítás miatt éppen zárva volt), némi nézelődés az üzletekben és egy mozi! A moziban meglehetősen nagy volt a tömeg és a csajok teljesen kétségbe estek, hogy nem fogunk beférni és menjünk már. Mivel a jegyek helyre szólnak, ez ugye eleve lehetetlen. De ami ennél is fontosabb volt - próbáltam a lányok figyelmét is felhívni rá -, hogy az a sok magas, nagy darab kopasz bácsi nem valószínű, hogy Csingilingi, a kis tündér történetére lenne kíváncsi. Igazam volt. Így sikerült kényelmesen beslisszolnunk a tömeg mellett és elhelyezkednünk a hatalmas teremben. Egészen sokan voltak, csak a hatalmas lábak és méretek között az néhány kisgyerek elveszett az előcsarnokban....ezért hittük azt eleinte, hogy csak mi vagyunk egyedül kíváncsiak Csingilingire. (A tömeg egyébként a Varázslótanonc című új fantasztikus amerikai csoda premier előtti vetítését várta és nem a cukorkát, aminek az osztogatására már gyanakodtam.)


Hát eddig tartott bennem a ma esti szufla és a grafománia: azt hiszem meg volt minden, amit ígértem - kórház, elmélkedés, tündér...egy kis tündér nekem is elkelne, aki segítene rövid idő alatt kétszer annyit aludni...Bár két tündérkém már van. Édesdeden szuszognak az ágyukban :)