Várok

Várok. Az asztalosra. Azt mondta, ma jön és befejezi. Ezért most itt ülök és várok, hogy jöjjön és befejezze. Különben meg nézem a havat. Imádom a hideg fehérséget, ahogy hullanak a puha pihék és már olvadnak is el orrod hegyén. Imádom a vakító fehérséggel burkolt fákat és utakat. Imádok ilyenkor utazni és nézni a tájat. Gyermekkoromban csendben ültem a kocsiban, mikor hosszú órákat autóztunk a mamához az Alföldre, s én orromat a Škoda hideg ablakához nyomva bámultam ki a jeges, fehér zúzmarás útszéli fákra. Sokszor hó sem volt, de az út mégis gyönyörű fehér. S mikor megérkeztünk a faluba, a kutyám mint az örült viháncolt nekünk. Pont úgy, ahogy most ugrik ki a bőréből Roxi, mikor lányaim megérkeznek a nagymamához. Az én kutyámat Fifinek hívták. Egy kicsi, barna, simaszörű tacsi volt. Én választottam ki a testvérei közül. Egy egész hétvégét könyörögtem anyuéknak (meg előtte vagy 5 évet), hogy Csöpi egyik kiskutyáját vigyük haza Szöszi nénitől, apu húgától. Anyu egy darabig makacsul tartotta magát, de apu végül nem tudott ellenállni. Fifi az enyém lett és nagyokat játszottunk és bolondoztunk. Nyár volt.
Anyu persze morgott, mert az én kutyababám nehezen tanulta meg, hogy nem az előszoba szőnyegen megyünk ki. Végül annyi volt a pisifolt, hogy ki is cseréltük a szőnyeget. De már csak azután, miután Fifi elköltözött tőlünk. Egy hosszú, forró nyári nap után, amikor otthon kellett hagyni, mert a csopaki strandra nem vihettük el, és végig sírta a napot a negyedik emeleti erkélyen. A szomszédok estére már az őrület határán voltak, és tulajdonképpen anyu is. Végül közölte a megmásíthatatlant: Fifinek mennie kell. A negyedik emelet nem kutyának való.
Nagymamáék fogadták be falun. De akkor is az én kutyám maradt és minden alkalommal, amikor mentünk ott várt minket a ház előtti hídon. A zöld Škodát várta. És engem.
És mi mentünk hosszú-hosszú éven át, nyáron és télen. Zúzmarás fák övezte utakon. Imádtam.
Egyszer aztán eltűnt. Soha többet nem került elő. Elment. De onnan, ahova ment, már nem is jöhetett vissza, tudtam.

A Dobosné volt. Ő mérgezte meg.

Kint minden fehér, és esik a hó. Gyönyörű. Valahol Fifi is fent ficánkol egy hófelhőn és onnan bolondozik nekem.

Megjött. Az asztalos.