Visszaemlékezés...

Hadd meséljem el Dzsundszi 1 elvesztésének napját...

Vasárnap

Erősen fújt a szél, de legalább a nap sütött. Fejem zúgott, a hosszú tél és az ennél is hosszabbnak tűnő 24 órás ügyelet fel-felvillanó szikrákkal versenyző apró csicsergő madarakkal telítette meg fejemet. Pont mikor Jerry egy erre a tevékenységre teremtetett serpenyővel fejbe vágja a veleszületetten gyengeelméjű Tomot, aki – a természet törvényeit meghazudtolva – képtelen egy kisegér eszén túljárni. Lassan sétáltam haza a klinikáról, húztam még a második műszak kezdetét. Az elsőnek is még csak éppen hogy vége lett. Megint kijutott a jóból, mint annyiszor máskor. Éjjel háromkor a fejfájós, akinek már három hónapja fáj a feje, na de most már aztán igazán annyira, hogy nem bírja tovább. Ilyenkor mindig ingerenciám támad megkérdezni, hogy azért azt a cirka öt órát reggel 8-ig, miért nem bírta már ki az elmúlt 2160 fejfájós óra után?! Nem beszélve arról, hogy akkor már a váltás kapja, aki reggel nyolckor még friss és vidám (végül is túl van egy szabad péntek estén). De végül soha nem kérdezem meg. Hanem megvizsgálom és kezelem. Ugyanúgy, mint a bácsit, akit a guta ütött meg hajnali 4-kor, meg a hajléktalant epilepsziás roham után, és még azt a 20 beteget, akiknek pont az én ügyeletemben lett valami nyavalyájuk.

„Elég! Nem akarok a klinikára gondolni! Vége! Mára vége! Vasárnap van, és süt a nap.” – kényszerítettem magamat, hogy másra gondoljak. A vasárnap szó beindított bennem egy kellemes, andalító érzést. Az aranylóan gyöngyöző húsleves fenséges illatát, a rántott csirke és krumplipüré zamatát, mely a déli harangszóval keveredett. A békés, családi vasárnapi ebéd. Akarhat-e valaki ennél többet? Nem.

Már éppen kezdtem beleélni magam a jóba, amikor rajtaütésszerűen hazaértem. „Még sem lakom elég messze a klinikától!” – sóhajtottam. A varázslatos vasárnapi érzés foszladozni kezdett, amikor az ajtó elé érve három pár mocskos, saras cipőt vettem észre. Szép rendben sorakoztak, méret szerint a negyedik emeleten, a 13-as számú ajtó előtt. A méret egyúttal mintha a sarasság mértékével is aránylott volna, fordítottan. A legkisebb a legsarasabb. Olyannyira, hogy nem sok kétségem maradt a ruhákat illetően. „Ennyit a vasárnapról. Kezdődhet a második műszak.” – a gondolatok ismételten csak sóhajtás kíséretében törtek fel belőlem.

Az ajtót kinyitva a folyosón szembetalálkoztam első szülöttemmel, aki elhaló hangon és ehhez illő mértékű halálra vált arccal fogadott, pizsamában: „Fáj a torkom” – most rajta volt a sóhajtás és a suttogás. „Egyéb?” – bólintottam. „A hugi kiborította a teát az ágyba és apa még alszik. Nem tudok beszélni.” – nyögte elhalóan. „Végre valami jó hír. Legalább a kiabálás részt kihagyhatjuk ma reggel.” – tört fel belőlem a cinizmus, de aztán gyorsan elszégyellve magamhoz húztam a beteg gyermeket, aki szemmel láthatólag egy amolyan istenigazából való szülői gyengédségre vágyott és hiába próbálta e célból felkelteni apukáját hajnal óta.

A kicsi a szoba közepén ült kezeslábas piros szőrös, cicás pizsamájában és elmélyülten épített egy lego tornyot. A tv biztosította az alkotáshoz szükséges háttérzajt és Angelina balerina piruettekkel sasszézott végig az LCD képernyőn. „Megint egy egér” – ugrott be hirtelen, ki tudja miért. Mindeközben még mindig ölelve tartottam a nagyot és az orvosi ösztöneimmel kevert anyaiak veszélyt jeleztek. „Ez a gyerek lázas!” Nem tudtam tovább gondolni, mert az eddig a háttérben csendesen szuszogó apatorony megmozdult és szemmel láthatólag az ébredés és felkelés ingatag mezejére tervezett lépni. Ebből a célból megpróbálta két ujjával szemhéját megcsippentve nyitva tartani a szemeit és felismerve az otthoni helyzetben bekövetkezett változást – miszerint anya hazaérkezett –, szóra is nyitotta mindjárt száját. „Hazaértél? Csinálsz egy kávét?”

Csináltam. Közben megpróbáltam nem észrevenni a mosogatóban tornyosuló szennyes edényhalmot, a konyhaasztalon lévő vacsoramaradékot és asztal alatt lévő gabonapehely kockákat. Szememet csak résnyire nyitottam, amikor bevittem a kávét a szobába életem párjának, nehogy észrevegyem közben a saras melegítőkkel és kabátokkal megtömött szennyes kosarat, és az itt-ott művészi szinten elejtett feleslegessé vált ruhadarabokat. Végül is egy szavam sem lehet, hisz tegnapelőtt apa ügyelt és az alig 3 órányi alvás után 9 km-es medvehagyma kereső túrára vitte a lányokat és barátnőjüket, míg én „nagyfehér gyógyítóként életeket mentettem”. Bár taktikailag nem volt rossz húzás, mert sikeresen kidőltek, legalábbis annyira, hogy az ezt követő ebéd után már csak a tv-t tudták bambulni és apát hagyták aludni („legalább egy órácskát”) és új erőre kapni. Bár a vasárnap reggelre lázassá válónak, talán nem volt éppen olyan jó, de hát istenem, „egyszer élünk!”. És úgyis olyan régen hiányzott már a suliból. Vagy három éve nem tudott összeszedni egy rendes, valamirevaló kórságot, amivel legalább egy hét szabit ki lehet venni. Mindezek megfogalmazásával együtt, mindjárt nyújtottam is lázmérőt a nagynak és fejemben gyors egymásután pörögtek a gondolatok: „Ha lázas, akkor beteg. Ha beteg, akkor nem mehet suliba. Ha nem mehet suliba, akkor valakinek itthon kell maradnia vele. Múlt héten a kicsi volt beteg, két napot sikerült itthon maradnom vele, professzori helybenhagyással. De ez a hét most már nem biztos, hogy menni fog.”

Nos. Lázas volt. „Beteg.” – mondtam az ébredező apának. „Ki?!” – „Nóri.” – „Biztos?” – „Biztos.” – „Ez esetben…” – „Ez esetben kérem a telefont.”

- Szia, mama! Hogy vagy?

- Jól. Épp az ebédet főzöm. Miért?

- Nóri beteg.

- Jó, akkor elzárom a gázt. Ma, vagy holnap?

- Ma. Estére?

- Rendben.

- Jön. – mondtam, letéve a telefont.

Úgy délre sikerült felszámolnom a lakásban uralkodó káoszt: ágyneműk az ágynemű tartókban, ruhák a szekrényben, ment a mosógép, üres volt a mosogató, tiszta a konyhaasztal és főtt a makaróni tészta. Nincsen jobb és garantáltan befutó ügyelet utáni étel, mint a milánói makaróni. Gyors, laktató és minden gyerek szereti! Apa időközben felébredt és a változatosság kedvéért bement a klinikára megnézni a pénteken műtött kisfiút, hogy van. Az „oszd meg és éld túl” alapon magával vitte a kicsit, így a nagy nyugodtan haldokolhatott magában a szobában, senki sem zavarta ebben. Az iskola réme elszállt feje fölül, tanulni úgyse nagyon tudott, hisz a lázrózsák tartós ittlétre rendezkedtek be, szemmel láthatólag jól érezték magukat újdonsült gazdájukon. Csendesen rajzolgatott hát.

- Jaj, anyaa! – ahogy azt mondani szokták, a velőtrázó sikoly hirtelen vágott bele a lassan mégiscsak idillivé váló vasárnap délelőttbe.

- Mi van?! – azt hittem újraélesztenem kell és rohantam be a gyerekszobába. Az első feltevésem tulajdonképpen helytálló volt, csak éppen az újraélesztendő személye volt más, mint elsőre tippeltem.

- Nóri nem szólt, csak némán zokogva mutatott az akváriumra. A dzungáriai törpehörcsög tempósan szedte apró lábait a mókuskerékben és érdeklődve nézett fel rám, amikor odamentem lakhelyéhez. Ő érdeklődő volt, társa viszont döglött.

„Mi jöhet még ma?!” – néztem fel a plafonra, miközben Nórit magamhoz ölelve vigasztaltam. Az egyik hörcsög megdöglött, nincs mese, ezt a feladatot is meg kell oldani. A gyerekek szerették az apró jószágot, s mi magunk is jókat szórakoztunk a mókás kis állatokon. El kell tehát búcsúzni tőle rendesen. („és a kicsi még nem is tudja!”). Megbeszéltük hát a temetés részleteit, s hogy talán az lenne a legjobb, ha pár szóban írásban is elbúcsúzna a kis állattól.

Megtette. Mire apa és húgi hazaért, készen volt a nekrológ, és az ebéd.

Hugi kis kezébe fogta az apró, sötétkék díszdobozt, apa órájának a dobozát, ami most alkalmi koporsóként szolgált. Óvatosan tette be biciklijének kosarába, s lassan tekerve vette az irányt a park felé. Nóri kezében a szél lobogtatta búcsúbeszéd, s mi mosolyunkat visszafojtva lépdeltünk a két gyerek mögött. A gyászreakció, az gyászreakció. Tanulni kell azt is. Ezt tanították az egyetemen, s minden tanítás nélkül ezt súgta szülői szívünk maga is. A sírt apa ásta, Juli tette be Dzsundzsit, s miközben a nehéz földdarabok hullottak a kis testre, Nóri felolvasta a búcsú szövegét. „Nyugodj békében!” – gondoltam magamban, s lopva órámra néztem – „Még csak délután három óra van. Mi jöhet még?!”

A nagymama. Este hétkor érkezett.