How do you do Mr Guinea pig?

Belátom, szemlesütve elismerem, nekem olyan gyerekem van, aki határozottan tudja mit akar. Ez hagyján, de rövid távon el is tudja érni mindazt, amit akar. Irigylésre méltó tulajdonság! - mondják. Na, most, az úgy volt, hogy Julcsi pl. pontosan tudta, hogy rövid életű Dzsundzsik után egy tengeri malacot akar. S miután elsiratta és elbúcsúztatta Dzsundzsi 2-t, nagyra nyílt, még könnytől nedvesen csillogó szemekkel, nyílt, ártatlan tekintettel elénk állt és feltette a kérdést: "Ugye kaphatok egy tengerimalacot?" Én hüledezve, hangelakadva figyeltem a gyászreakció ilyen pontos és gyors levezetését és a "Kutyaharapást szőrivel!" elv precíz, gyermekinek éppen nem mondható alkalmazását. Miközben hangtalanul hápogtam, azon tűnődtem, hogy vajon én miért nem tudom ilyen jól kezelni az érzelmi veszteségeimet és hol van az az életkor, ahol elveszítjük ezt az őszinte akarat- és vágy kinyilvánítást, mely mindenféle körülményeskedést nélkülöz?! Mindenesetre 6-7 évesen valaki még tudja mit akar. Juli pl. egy tengeri malacot.
A válaszom persze már közel sem volt ilyen egyértelmű, mint ahogy ténymegállapítóan elmesélem azt. Kb. annyira volt frappáns, mint ha azt mondanánk, hogy "hm, igen, mondasz valamit és alighanem igazad van, magam sem gondolom ezt másképp" Szóval valahogy így hangzott: Majd megbeszéljük később, kicsim! (Azt hiszem ezt az univerzális mondatot minden anyába beültetik, még a leány magzat fogantatásának pillanatában, hogy majd csak akkor aktiválódjon, amikor gyermeke megtanulja a fő hívószót: "ANYAAAA!")
Végül azt hittem/hittük, hogy a kérdésre kielégítő válasz született és egyelőre az új kisállat képe messze van tőlünk. De másodszülöttünk -talán mondtam már - a kitartóbb fajtából van és tulajdonképpen nem szokta kikérni a véleményünket, csak úgy csinál, mintha. Így hamar visszatért a témára (ha jól számolom, cirka per kb. egy óra múlva már) és többszöri emlegetéssel igyekezett forrón tartani és nem kihűlni hagyni a témát, a vágyakat. (Pontosabban a vágyait.) Hétfőn aztán a "tegyünk úgy, mintha elfelejtettük" taktikát alkalmazva nem beszélt róla.
(Vagy lehet, hogy igen, csak én jó érzékkel inkább ügyeltem...) Kedden délután azonban ismét előjött a farbával, sőt tulajdonképpen már egy kész akció tervvel. Miszerint óvoda után - ő úgy gondolta - az egész család felkerekedik és elmegy egy kisállat kereskedésbe és körülnéz, mintegy felméri az aktuális tengerimalac piacot. Persze ez csupán egy felmérés, mindenféle kötöttségek nélkül és vásárolni majd csak akkor kell, ha megjön a fizetés!
Bámulatos, nem?! Miután engem is lenyűgözött és kigyönyörködtem csemetém elméjében, közöltem a csajjal még cipőhúzás közben. hogy szó sem lehet róla, nekem fogadó órára kell mennem Nóri iskolájába. Már pedig ez nagyon fontos, mert az angol tanárnénivel két dolgot is el kell fogadtatnom: Az egyik, hogy azért mert Nóri tulajdonképpen egész jól tud angolul, még éppen fel lehet őt szólítani az órán. A másik pedig, hogy igazán haladhatna egy kicsit nagyobb tempóval a nyelvelsajátítás rögös útján. - nem mintha bele szeretnék szólni (dehogynem) egy pedagógus munkájába, de talán kicsit lassú és unalmas a tempó.
Julit persze nővére nyelvi tanulmányai egy cseppet sem érdekelték, ő kiskedvencet akart. Végül megszöletett mindenki által elfogadható kompromisszum (a mindekibe ezúttal nem biztos, hogy apa belefért, de sebaj): anya kiszál a sulinál és átverekedi magát a szülői tömegen és fogadóóra gyönyörén, apa és a lányok pedig elmennek a boltba.
Gondolom a végkifejlett nem kérdés! Az agol tanárt nem lehetett meggyőzni, hogy a fontolva haladásnál (hú, de kiegyezéskori kifejezés ez) jobb a teher alatt nő a pálma - féle taktika. A Julit meg nem lehetett meggyőzni, hogy a tengerimalac vásárlással várjuk meg a fizetést (és hát egyébként is! szegény Dzsundzsi emléke még ki sem hűlt!).

Mire hazaértem a suliból ott volt egy nagyszemű, selymes szőrű malac-baba a nappali közepén két csillogó szemű gyerekkel és egy fáradt apával. A kérdésemre, hogy "de hát...???!" a válasz egyrészről annyi volt: "De hát anya, le volt árazva és akciós volt! csak ezer forint!" ...másrészről pedig: "Majdnem sírva fakadt...mit tehettem volna?!"