Sínen vagyunk!

A dolgok sínen vannak. Döntöttünk! Meg van a lakás és el is adják nekünk (szerintem roppant kedvező áron) a garázsával együtt. Voltunk a Bankban és van ügyvédünk. Az időpontok lezsírozva, szerződés aláírás kedden délelőtt! A dolgok tehát kérem sínen vannak! Pont jókor, mert megkaptuk barátainktól az EU élelmiszer segélyes ételekkel teli dobozt gyorssegély gyanánt.
Így hát tartok megint egy rövid számadást:
1/ már nem vagyunk hajléktalanok
2/ a bank nagy valószínűséggel meg adja a hitelt és csak kis szerencse kell hozzá, hogy ezt gyorsan is tegye
3/ a lakást eladó egy prominens személy a vízügynél, még nem láttuk (de a fényképét már igen)
4/ ügyvéd nagyon jónak tűnik (köszönjük, Tamás!)...na, igen, némi báj azért a történetben, hogy ügyvédünk személyes ismerője az eladónak, mivelhogy az eladó által képviselt Pécsi Vízüggyel szemben a Tettye Forrásházat képviselte, mint ügyvéd....hej-hej botrányos pécsi víz helyzet...
5/ de ügyvéd szerint ez nem lesz gond :)
6/ most tudtam meg, hogy ebben a házban született Shmidt Andi apukája (talán éppen ami lakásunkban?!), úgyhogy mindenképpen elhelyezek egy emléktáblát valami alkalmas helyre!

és végül 7/ most megyek! indulunk a lányokért, jövő héten már ők is velünk tengenek a félig kipakolt lakásban

vasárnap találkozunk (ügyelek, ráérek!)....

Születésnap/2010.07.27.

Látom, bele kell húznom, mert nagyon le vagyok maradva! Mivel itt egyesek a macskát reklamáltak, hát íme egy kép a macska témához. És egy megjegyzés: kerestük, kerestük a lakást, házat és sok mindenbe beleakadtunk...ilyen hirdetést egyetlen ajtón sem láttunk, de tökéletesen illik azokhoz amiket megnéztünk, és az egész elmúlt 3 hetünkhöz.

A keddel eljött Péter születésnapja. És egyúttal az a helyzet is, hogy nem tudtam neki ajándékot venni. Ez több tényezős probléma: Idő-Pénz-Mit?-Mikor?- Miből? Mivel szinte megoldhatatlan ez a nehézség, így a lehető legjobb ajándékot választottam: kap egy lakást! Döntöttem. Kedden veszünk egy lakást. (mintha ez a döntés egyszer már megszületett volna bennem, de szerencsére azt nem mondtam meg, hogy melyik kedden.) Jelöltem volt 4 és még látatlanban egy 5. is. Tehát ezek közül az egyiket megvesszük. Azért, hogy ne maradjak teljesen ajándék nélkül hétfő délután beszereztem a Lidl-ből egy tortának látszó kerek süteményt, biztos, ami biztos.
Fél 4kor indult a lakáskereső túra utolsó szakasza. Irány a Tettye ismét (még mindig nem mondtunk le róla, visszaissza tértünk, hátha mégis találunk ott egy alkalmas kis házikót) . A Tettye természetesen fel van túrva (mint ahogy nagyjából az egész város), így mindenféle gödrökön vágtunk át a zöld házig. Kívülről egész nagy, belülről vagy 5 lakás. Az udvar apró, 70-es évek társ bérleteit idéző (száradó ruha, kelkáposzta szag). Az egyik lakásból kellemes, fiatalos techno zene dübörög, míg a másik lakásban - amit megnéztünk éppen -hatalmas verseny zongora áll klasszikus darabok kottáival egy piciny szobában. Nagy valószínűséggel a házat a zongora köré építették, mert máskülönben képtelenség elképzelni, hogyan vitték be a szobába. A lakás nem rossz, de nekünk egy kicsit túl sokan laknak körülötte. És gyanúsan olcsó! Ezt meg is kérdeztem az ingatlanostól később, hogy vajon miért? Nem kaptam rá egyértelmű választ, de bennem felsejlett, hogy a technos lakás lakói talán nem az ideális szomszédok közé valók.
Minden esetre tovább álltunk, irány a Szigeti út. Szemben késő gyermekkorunk színhelye, az orvosi egyetem, pont ideális kilátás. A lakás egy nagy tégla házban van, amit anno a Pécsi Vízmű fejeseinek építettek. Én ennek a lakásába szerettem már bele tegnap, most Péteren volt a sor, mit szól hozzá! Bejött! A lakás elnyerte a ház leendő urának is a tetszését és azt mondta, ebben eltudja képzelni a további életét! Én szívem szerint nem is mentem volna tovább, de azért hátra volt még aznap néhány lakás, köztük a kis ház rész is.
Pörgős volt a délután, hullottak a lakások az égből, mint a mennyei manna. Úgy félidőben csatlakozott hozzánk Kristóf is - motoron. Mikor megláttuk, rögtön azzal kezdte, hogy Anett is nagyon csúnyán nézett rá, amikor motorra ült (így a borzasztó autóbaleset után), de kényszer helyzetben volt. A családban maradt egyetlen kocsi Anettnak kellett, ő ártatlan.
Végül abba maradtunk, hogy estére visszamegyünk a Szigeti útra, hadd lássa azt a bizonyos lakást Kristóf is. Néhány telefon és az ügynök megígérte, hogy visszajön és megmutat újból mindent. Előtte még kigyönyörködtük magunkat híres Forbáth Antal tervezte híres házban (nem láttam nagyon különlegesnek) lévő lakásban is. A pasik lelkesen tologatták fejben a néhol 60 cm-es falakat helyre hozva a Forbáth által elrontott tervezést (bár nem haragudhatok rá, ő nem tudta hogy nekem két darab nagy tér igénnyel rendelkező lányom van) , én fáradtan ültem és néztem aktív nézelődésüket. Majd miután már ott tartottak, hogy a társasház kis kerítéssel körbevett udvarán lévő asztalkánál pont elfér a 4.b egy sörözésre, lehűtöttem őket: a lakás drága, sötét (földszinti) és min 600000 ft-ba kerül a felújítás a fal tologatásaikkal.
A pasik fejet hajtottak - reménykedtem benne, hogy előttem - és elindultunk a Szigeti útra vissza.
Kristóf körbejárta, alaposan meg mustrálta, kicsit megcsócsálta, levert egy virág cserepet (a többiek is romboltak: ügynök egy nagy 5 literes sörös hordót, Péter meg a szagelszívót kapta szét egy laza mozdulattal, csak én vigyáztam nagyon mindenre!), bekukkantott a padlásra, megtervezte a tetőtéri szoba kettéválasztását és kibővítését, majd bólintott: JÓ LESZ!
HALLEJULA (- ahogy Norcikám szokta volt mondani)! MEGVAN! Íme: 2010.07.27. este 8 óra és Péter megkapta a szülinapi ajándékát: egy lakást! (én csendben megjegyzem, ha lehetne, a szülinapomra nem kérek sokat, csak egy igazán kis apróságot: egy laptopot...)

Még megnéztük azért a nagy udvart is (Ez az egyik előnye: egy hatalmas nagy körbekerített területen áll a ház és még néhány - 5 vagy 6 - kertes ház szerű lakás. Így a lányokat bátran kiengedhetem biciklizni, görkorizni, futkosni, játszani), meg a garázst, ami szintén benne van a lakás árában és a mienk lehet. A lakásunkhoz - egyre inkább így beszélek róla - tartozik egy kis belső udvar rész is, amit szépen meg tudunk csinálni, használni.
Rögtön tisztáztunk is még néhány fontos kérdést: a tulajdonosok személyét (hűha, nagy ember a Vízműnél!), stb.

na, most ennyi, menek dolgozni!

Nyugaton (illetve inkább Dél-Nyugaton) a helyzet változatlan

Röviden összefoglalom a helyzetet. Így állunk: Még mindig a Híd. És a hajléktalanság.
Nem mondom, hogy túl lelkesen és főleg pihenten kezdtem a hetet, de valahogy muszáj volt belevágni. Mivel Péter hétfőn (is) ügyelt, így egyedül indultam el az ingatlanosokkal. Rögtön az első sikert hozott. Lakást még nem, de most először éreztem úgy, hogy "végre!". Végre egy olyan lakás, aminél már el tudom képzelni, hogy megvehető! Különben egy újabb ingatlanosba futottam bele, aki kedvesen szórakoztatott. Miközben mentünk a parkoló autótól a lakásig, laza mozdulattal balra mutatott egy romos, összedőlőben lévő házra és azt mondta: "ez az" Én oda pillantottam, majd bólintva azt mondtam: "Jó. Oké. Nézzük meg!" A pasi kicsit megtorpant és csodálattal vegyes kételkedéssel nézte az arcomat, mondván én vagyok az egyetlen, aki nem ijedt meg a háztól. És ez valójában csak vicc volt, ezzel szokta tesztelni az embereket. Megnyugtattam, hogy "kedves, uram, amennyi és amilyen házakat és lakásokat én már eddig láttam, semmin sem lepődök meg és már semmin sem borzadok el!" (különben - mint kiderült - a ház elkelt potom 26 millióért! természetesen földig bombázzák és felhúznak a helyére egy belvárosi társasházat). A megnézendő lakáshoz nem sok reményt fűztem, mert helyileg nem túl jó helyen van: bár belvárosnak mondható, mivel a POTE-nál van, de nagyon forgalmas út mentén. Ezért is nem néztem meg korábban. És ilyen botor az, akinek előítéletei vannak! Ugyanis a lakás egy szép nagy, régi jellegű tégla házban (nagy ház, kevés lakással) volt, s a ház egy hatalmas udvaron - melyen elszórva még néhány családi ház volt -, teljesen körbe kerítve. A lakás kellemes terekkel rendelkezik, fel van újítva (amibe beleértendő a vadonatúj fa nyílászáró, tökéletes szigeteléssel - így a Szigeti út forgalma alig hallatszik be, és különben is messzebb van az úttól, a falfestés is új, csak itt-ott sérült): Beépített gardrób szekrény, konyhabútor, szép burkolatok, s még egy tetőtéri hatalmas szoba is. Nagyon tetszett és egészen lelkessé váltam. Kezdett belém visszatérni az élet (szokásomhoz híven már tervezgettem is, hogy mit hová, hogyan?!)
Egyértelmű volt: Péternek is látnia kell. Meg is egyeztünk, hogy másnap visszajövünk. Sőt ha már ilyen jól összeismerkedtünk, mindjárt mutat egy másikat is. Mostanra különben kiismertem az ügynökök működését: egy telefonszámon egyszer csak bejelentkezik, kedvesen elmondja a kért adatokat és utána, mint kóbor eb a koncát, szorosan tart és nem ereszt, amíg ki nem sajtolja belőled, hogy vagy ő adja el a te lakásodat, vagy te vedd meg az ő valamelyikét!
Na, hát így van ez. De ez a fiú kedves volt és egyáltalán nem tolakodó.
A délután folytatódott, irány Pécs belvárosa, a Mária utca és Kata, a lány, aki eladta a lakásunkat. Ezért a műveletért sok-sok pénzt akasztott le rólunk, úgyhogy most úgy gondoltuk ideje megdolgoznia ezért. Ergo: lukasra koptathatja a cipőjét a várost járva velünk.
Egy ósdi, régi belvárosi polgár ház előtt vártam az én kissé hebrencs Katámat. Elegánsan be is gördült hamarosan az úgy egyébként behajtani tilos területre (pontosabban: "behajtás csak engedéllyel" - neki nem volt). A lakás pedig igazi, nagy belmagasságú polgár otthon. Szintén kellemes csalódást okozott és tulajdonképpen még tetszett is. Ide is visszatérünk!
Ezután a belvárosból a Mecsek felé vettük az utunkat, ott várt minket Ilka néni. Egy újabb őrült. De egészen kedvesen adta elő magát (és szerintem csak kicsit volt még demens). A lakása apró (legalábbis nekünk), csodaszép helyen fantasztikus terasszal. 20 m2 a város felett, és Ilka néni leanderei között állva előtted magasodik a Székesegyház(!), csodálatos volt. Nekem is kellenek ilyen leanderek! Székesegyházat mondjuk nem kívánok, de egy virágos teraszt igen. Bár a kilátás gyönyörű volt - és tulajdonképpen ha a lakást megveszed, Ilka nénit sem látod többet -, a lakás azonban kicsi és még drága is. Ez nem jó. Pedig Ilka néni mindent megtett, még az illusztris szomszédságot is felsorolta (szülész, ortopédus, orvosok és ügyvédek - azt hiszem ezek inkább a "nem" mellett segítettek dönteni)
A Mecseket elhagyva visszatértünk a Belvárosba legnagyobb döbbenetemre oda, ahol már jártunk egyszer. Említettem, hogy a csodálatos Pepe-kocsmás ház után megnéztünk egy takaros kis aprót (sajnos túl aprót) . Na itt voltunk most ismét. Egészen pontosan a szomszédos házrésznél. Ugyanis, mint kiderült a ház mindkét fele eladó! Teljesen lelkes lettem. Pláne, mikor be is mentünk. Ugyanis nekem úgy tűnt, egy kis ékszerdobozt találtam. Az utcáról nem is látszott milyen nagy: a nappali-étkező-konyhán kívűl még van 3 külön szoba, egy gardrób szoba, a fürdő, WC és egy kicsi (részben fedett) terasz. Megfigyeltem már, hogy mikor először látsz egy lakást, akkor a leleksedéstől, vagy a nagy várakozástól alig látod meg a hibáit. Most is így volt. Úgy a fél klinikának és persze Péternek meséltem lelkesen, hogy mit találtam és alig kell rajta valamit csinálni. Aztán másnap, amikor visszamentünk még egyszer - természetesen kötelezően csatolt részünkkel, Kristóffal -, már sokkal több hibát vettem észre. Így volt ez az Ürögi Mézeskalács házikónál is.
Szóval amikor kedden már hárman jártuk ismét körbe a belvárosi csodaházikót - mondanom sem kell, hogy tökéletes helyen! nagyon közel Nóri iskolájához:) -, akkor rögtön több hibát láttam. Vagy kettővel többet. Nem úgy Kristóf, aki rövid körbejárás után tömören összefoglalta a lényeget: összegányolták! Igenis. Értettem. Vagyis ezt se vesszük meg. Mostanra már edzett voltam és jól viseltem ezeket a helyzeteket. (csak este árulta el Kristóf, hogy lelkiismeret furdalása van, amiért minden választásunkat lehúzza) Így hamar felálltam, megráztam magam, mint a vizes puli kutya és kiadtam az induló ukázt a következő lakáshoz.

Tulajdonképpen ez már a keddhez tartozó történet, így be is fejezem. Mert valójában kedden azokat a lakásokat jártuk újból végig - csak most kettesben, meg hármasban -, amiket én egyedül néztem meg hétfőn.
Fáradt voltam hétfő estére, nagyon fáradt. De mégis kezdett megszállni egy különös nyugodtság: tudtam, hogy most már menni fog! Mivel most először láttam olyan lakásokat, amiket lehet vállalni, ami már lehet a mi új álomszép otthonunk!

A LAKÁS! Don Pepe még egyszer

Hát megvan! - gondoltuk ezt múlt csütörtökön. Egy lakás, nem is kicsi, 120 n2 (!) és ott van ahol lennie kell. Tökéletes. Gyönyörű! A hely ideális, mindjárt Nóri iskolájának az utcájában! Egész pofásan felújítva, telis-teli egy csomó szobával, nagy földszinti terasszal. Mit kívánhatunk még ennél többet?! Nagyon izgatottak voltunk, mert úgy éreztük a monitoron lévő hirdetést bámulva, hogy ráleltünk az igazira. Volt azért némi bibi: először is az ára! másodszor pedig, hogy az ingatlanos éppen a Balatonon nyaralt, várnunk kellett. Mikor már épp kezdtem volna felforgatni az ingatlan irodát, hogy valaki akkor is mutassa meg nekem, bejelentkezett az eredeti nő és mondta, hogy vasárnap délutánra megszervezte, megnézhetjük! Egyik gond megoldva, jöhet a másik. Körbe telefonáltuk családunkat, milyen anyagi lehetőségek rejteznek még bennük, végül úgy döntöttük, talán össze lehet hozni kis alkudás után. Különben is, nem is olyan sok pénz ez ebben az utcában ekkora lakásért! Közben alaposan végig araszoltunk az utcán és megpróbáltuk kitalálni, hogy melyik házban lehet ez a lakás. Tuti biztosra megmondtam, hogy a 42-es szám, pont szemben srévizavé a sulival! Mert mindenki megláthassa, akinek szeme van, hogy alaprajzon szereplő két különböző méretű tetőablak pont olyan és úgy van, mint annál a háznál!
Közben persze beindult a költözési verkli is. Vészesen közeledik ugyanis az augusztus 10., amikor is át kell adnunk üresen a lakásunkat. Ez volt volt itt a legfőbb gond, mert el nem tudtam képzelni, hogy a mi parányi, maximálisan telezsúfolt lakunk valaha is üres lehet!
Hát lett. Nem rajtunk múlott. Péter vasárnapra iderendelte a 4.b kemény magját, plusz az unokaöcsémet pakolni. Edina és Anita segítettek nekem a lakásban, lelkesen (legalábbis ezt mutatták) pakoltak és selejteztek (Edina szerint nem eléggé, ezért a következő pakolásnál újabb selejtezés vár még ránk). A pasik pedig "cepeltek" (ez a szót imádom! Zsófi barátnőm kisfia mondta anno, amikor nem volt hajlandó apró lábain várost járni: "cepelj!"). Szóval cepeltek. A nehezebbeket az ifjabbak (volt némi könyvekkel telerakott doboz, ami óvatos megemelés után azt az ukázt kapta, hogy "BÁLINT!"), de úgy egyébként mindenkiről szakadt a víz és komolyan aggódtam, hogy minden egyes kör után cukorkaként kell osztogatnom a fájdalomcsillapító kis kék tablettát. Ez nem a Viagra, hanem az Apranax!
Végül pár óra kemény munka után kezdett a lakás élhetővé (szellőssé) válni. Eljött az ideje a lakás mustrának. Gyors zuhany, mégsem mehetünk olyan szép lakásba büdösen! Edina maradt és pakolta tovább a konyhánkat (meg izgatottan - és egyre fáradtabban - várt minket vissza)
Kristóf is megérkezett a suli utcájába és vártuk az ingatlanost. Némi késéssel befutott a telefonja, hogy találkozzunk pontosan a ház előtt, a 13-as az! Nem vagyok babonás (bár lehet, hogy jobban járnék, ha az lennék, megkímélve magam néhány csalódástól), eszembe sem jutott semmi rossz. Csupán annyi, hogy akkor mégsem a 42 (pedig tutibiztosra megmondtam volna!) tettünk egy hosszabb kört - a város keresztöl kasul feltúrva, lehetőség szerint úgy átvariálva a közlekedési rendet, hogy az abszolút használhatatlan legyen) - de végül ott voltunk. Íme eljövendő csodás életünk színtere, az új lakásunk...és a Don Pepe kocsma! A lakás (az a bizonyos 13-as) ugyanis egészen pontosan a Don Pepe kocsma épületének hátsó udvarán van, egészen pontosan a kocsmához tartozik. Sőt! még ennél is jobb: egyenesen a kocsmához tartozik! Merthogy ugyanaz a tulajdonos. Vele nem találkoztunk (már külföldön van - bölcsen nem firtattuk az okát), az édesapja intézte a dolgokat. Nagyon kedves ember volt, igazán! Szívélyesen mutatta az utat a nagy kapun át a hátsó udvarba, ahonnan a lakás nyílt. Szép nagy tágas udvar, bőven elfért rajta az a néhány önkényes lakás foglaló, meg azok akiknek épp ott utalták ki a szükség lakást. Egy girhes dög bizalmatlanul méregetett bennünket, látszott nem akart minket a területére engedni. Nem sokáig nézegethetett azonban, mert egy korcs vicsorogva elzavarta. Tudj, Isten mér', valahogy Bicska Maxi jutott eszembe!
Közben a tisztes úriember lelkesen magyarázta a családi viszonyokat és vállalkozásokat, meg a lakás zegzugos alaprajzát. Péter még érdeklődött is egészen addig, amíg egy ajtóról ki nem derült - Hova vezet? kérdésére -, hogy a kocsmába nyílik. Az ingatlanos hölgy - úgy a hatodik hónapban lehetett - egyre jobban sápadt. Kiderült ugyanis, hogy a lakást egy másik kolléganőjétől vette át és ő maga is még csak most járt ott először. Erősen kételkedett benne - nekem mondta, miközben én halkan, de egyértelműen jeleztem, hogy "ez a lakás, nem az a lakás!" - hogy az adatok felvételekor kiderült a Don Pepe kocsma képe. Miközben itt tartottunk, megütötte a fülemet, hogy a Kocsma is eladó! A kettő együtt jutányos áron csupán 40 millás! Én nem is értem, miért robotolunk az egészségügyben, amikor ilyen isteni munka lehetőségeink is lennének, és most aztán végre kitörhetünk és bátor vállalkozók lehetünk!?
Péter és Kristóf azért érdeklődéssel járták körbe a lakást, én meg azon morfondíroztam, hogy tulajdonképpen miért is zuhanyoztam le?!
Ja, igen! az eladó nem volt táncos, az ügynök se. De azért minden a helyén volt kérem: mert a tulajdonos Kristóf alatt járt a Polláckra (és már akkor is pincérkedett) , így ISMERTÜK!

Hát ez volt álmaink lakása, a Don Pepe kocsmával! A jelek szerint sikerült végre belterületre kavarnunk és a gazdasági épületeket is odahagytuk a jó kis füstös, büdös kocsmákért. (Még a lakás keresésünk hajnalán belefutottunk egy házba a Zöldfa Utcában: a pincét nézve derült ki a tuti: ez volt valamikor régen a Zöldfa kocsma, csak beleszállt az oldalába egy ZIL dömper és akkor átköltöztették a szomszéd sarokra) Megy ez nekünk kérem! egy kocsma, egy gazdasági épület!

Lelkünk azért gyorsan helyre állt - rekeszizmaink lassabban nyugodtak meg a röhögések után - mert még aznap délután sikerült megnéznünk egy kisebb gyönyörűen felújított házrészt. Már majdnem tökéletes, még egy kicsit apró! Mégis csak vannak szép házak, lakások, csak még a mienkét nem találtuk meg.

Ennek a napnak is vége volt. Lakásunk még mindig nem lett meg, de a régi már nagyobb részt dobozokban. Most mennem kell (jött egy beteg az ügyeletbe), még egy kattintással elküldöm ezt az írást, amit egész nap írtam...

Újabb szőlődomb

Míg nem kezdődik el a nap, gyorsan írok pár sort. Mert ma az események tovább dübörögnek és a végén menthetetlenül lemaradok. Jó hír, hogy ma van rezidensem, akinek nagyon örülök és hálás vagyok, mert viseli figyelmem elkalandozását és hősiesen csinálja a klinikai gályát (Köszönöm Editnek!).
Szóval: Miután elhagytuk Pellérdet visszaindultunk a városba. Irány Kertváros, pontosabban Málom. Mert hogy most én találtam egy helyes kis házikót, gyönyörűen felújítva, nagy telekkel (kicsit talán túl nagy, de sebaj, a fűnyírás férfi munka, az én reszortom - a takarítás - sokkal kisebb területen zajlik) Elautóztunk hát Málomba, és kerestük a megjelölt utcát. Természetesen előtte én beszéltem az eladóval, aki mondta, hogy ekkor és ekkor megnézhetjük a házat és szó sem volt a címről. Bár nekem úgy rémlik, hogy én említettem a hirdetésben lévő címet, ő pedig nem ellenkezett...Keringtünk már vagy negyed órát a kocsival, csak nem találtunk, Péter mondta hívja m fel újból a pasit, én meg mondtam, hogy "nem hívom, mert ennek itt kell lennie, megtaláljuk". Nem találtuk. Felhívtam. Végül kiderült, hogy a ház nem is ott van. Bár nekik azon a területen van egy paneljuk és pasi értetlenkedve kérdezte "most akkor maguk panelt akarnak venni?!". Nem azt akartunk. Én közben lemondtam a férfiról és átadtam a teljes telefonos tárgyalást és útbaigazítást Péternek. A kedves, kissé nőies hang rögtön fel is ajánlotta páromnak, hogy tegeződjenek, és mintha még egy "szióka" is elhangzott volna. Mindenesetre Peti meglehetősen furcsán nézett rám, hogy "én meg kit találtam, és itt van egy újabb őrült!" Többszörös telefonos segítség kéréssel megérkeztünk Pécs egy újabb KÜLTERÜLETÉRE! Cserkúti rész, telis teli szőlő dombbal. Helyben vagyunk. Miután megtudtuk az utca nevét és nagy nehezen megtaláltuk, már csörgött is a telefon, hogy "vigyázzunk, ebből az utca névből kettő is van! ne az elsőbe menjünk be, hanem a másodikba!" Az elsőben voltunk. A ház pedig egy újabb csoda, csatorna és víz nélkül, eső- és szennyvizet gyűjtő tárolókkal, tisztító baktérium flórákkal. helyben vagyunk, kérem! Ebben a témában már nagyon kiművelődtünk és Péter mindjárt be is bizonyította, hogy ő jól megtanulta a leckét, mindent tud a rendszerről. A pasi(ka) le volt nyűgözve tőle. Én csendesen vigyorogva figyeltem társalgásukat és azt vártam, vajon mikor legyinti kedvesen vállon páromat, hogy "te kis huncut!"
Különben meglepő módon feleség is tartozott hozzá, de mint tudjuk ez nem akadály.
A házat persze végül nem vettük meg. Izzadtan, elgyötörve, és kínunkban nagyon jókat röhögve autóztunk haza. Várt ránk a nap fény pontja, egy hűs zuhany és egy vacsora a barátainkkal. Mert ugye, Edináék hazaértek és ezt mindjárt meg is kellett ünnepelni az újonnan felfedezett indiai étteremben. (állítólag Árpinak nem is csípett olyan nagyon másnap!)

Most mennem kell, vár néhány beteg, délután meg sok-sok lakás!

Don Pepe

Don Pepe. Ez nem a macsek neve, de lehetne akár az is, tökéletesen illik rá. Ha egyszer lesz egy macskám - ez a lehetőség kizárt -, akkor így fogom hívni (emléket állítva ezzel életem ezen időszakának)
Az úgy volt, hogy találtam egy isteni lakást! Ez mostanság gyakran előfordul velem, és bár sokszor találok, de legalább ugyan olyan sokszor le is lombozódok. Nem könnyű, elhihetitek nekem (mármint lelkesedni, mert lombozódni nagyon könnyű és jól csinálom). Szóval: sikerült végre Péterrel elfogadtatni, hogy hagyjuk a házakat, nem fog az menni, ennyi pénzből, amit mi össze tudunk szedni. Azért nem ment ez ilyen könnyen, mert először még el mentünk néhány helyre. Ilyenekre, mint pl. Pellérd-Szőlőhegy, aztán meg Cserkút és környéke. Mondanom se kell: KÜLTERÜLET! GAZDASÁGI ÉPÜLET! De mi ezt nem tudtuk, legalábbis én ártatlan vagyok. Mert én meg lettem vezetve a hirdetés által. Péter bezzeg tudta, hogy amit ő kinézett, az nincs is rajta a térképen! Ezt ugyan nekem nem árulta el, csak akkor tudtam meg, amikor az ügynök után kanyarogtunk felfelé az egyre kietlenebb környék poros földútjain. Mikor kezdtem forgatni a szemeimet, hogy már megint mit talált, vigyorogva mondta, hogy valójában ez egy külterület. Nem válaszoltam...de nem is volt rá szükség (így is elég kifejezően tudtam ránézni). Közben a helyre tökéletesen illett "tikkadtan szikkadt a kopár sík sarja"! Még akkor is, ha se szik nem volt, se sarja, de tikkadtságból bőven adatott akkortájt, és porzás is volt bőven. (most már fázom...) Csak reméltem, hogy nem jutunk el Temesi Ferenc Por című regényét ihlető helyhez hasonlatos területekre. Végül odaértünk. Apró házikó a szőlőhegyen, hatalmas birtokkal körbevéve, a traktor - amivel a füvet nyírni lehet és a havat lekotorni télen - jutányos áron (alig 200 000) szintén eladó. A házhoz tartozott egy magyar vizsla (nem eladó! pedig az egyetlen mostanság, amit habozás nélkül megvennék) is, meg néhány macska. Valamint egy lelkes bioizé tulajdonos, aki gyorstalpalón kiművelte Pétert arról, hogy hogyan lehet összegyűjteni az esővizet és a szennyvizet, majd baktérium flórákkal megtisztítva emberi fogyasztásra alkalmassá tenni. Igen, igen, kedveseim, ez azt jelenti, hogy se vezetékes víz, se csatorna nincs, jól dekódoltátok. Míg Péter a birtokot járta körbe a büszke tulajdonossal (aki azért némileg már a városba vágyott...vajon miért?!), addig én az ügynökkel türelmesen várakoztam és megbűvölve néztem a kert közepén lévő hatalmas meggyfát, ami három fa törzsének egymásba csavarodásából állt. Az egymásba csavarodott törzsek szétválaszthatatlanul fonódtak össze, egymásba gabalyodva, egymást ölelve, szorosan egymáshoz tartozva, mintha legalábbis emberek lennének. Hatalmas, terebélyes lombok a fejed fölött, hűs árnyat adóak. Ahogy ott álltam már láttam is a lombok alatt egy kecses, hófehérre festett kis kovácsolt vas asztalkát, két kis székkel, virágos párnával és lustán összegömbölyödött, mélyen durmoló cirmossal. Az óriás fa erős ágain meg egy hinta lóg, hosszú fadeszka, vastag kötélen, rajta kacagó gyerekek játszanak.
A hely tehát idilli, de a ház...közel sem volt az! Miután Péter kicsodálta magát, tovább álltunk. Szerencsére végre lakott terület következett: Pellérd. Előbb Nándihoz köszöntünk be - volt még egy kis időnk -s jól esett egy pohár hideg víz -, aztán feladtunk egy lottót. A boltban Zoli bácsi mindent tudott, azt is, hogy hol van eladó ház. Mindjárt ott van egy, szembe "srévizavé"! Hát...ez sem az a ház, ami bátran a mienk lehet! Elhagyva Zoli bácsit és a trafikját, meg az eladó házát, elindultunk még egy pellérdi utcába. Lakott terület, sík terep és BELTERÜLET! alleluja! A ház egészen pofásan felújítva, nem túl nagy, viszont kicsi. De - nem is ez a baj, hanem - a felújítás! Egy vályog házra mindenféle rutin, tapsztalat és segítség nélkül fel raktak kívülre "drájvit" szigetelést és vakolatot, belül pedig műanyag Dulux festékkel festve. Na, most, aki egy kicsit is ért a vályoghoz (én laktam már benne, nagymamámnak is ilyen volt, minden nyáron náluk voltam), az tudja, hogy ez így együtt a dupla marhaság. Mert a vályognak lélegezni kell és nem szabad lezárni. Hát itt nem így csinálták, ott is volt már a büdösség és a penész, salétrom, meg a nedvesség.
Miután ezt a lakást is megnéztük, letudtuk, elindultunk haza Pécsre. Most jött el az én időm! Most jön az a ház, amit én találtam!

Illetve jönne, ha nem omoltam volna össze...fáradt vagyok, majd folytatom később.

ui: ez még nem a Don Pepe...de a macska is szót kap majd, ígérem!

Számadás

Lássuk csak hol is tartunk: A mesélésben jelentősen el vagyok maradva, de majd most megpróbálom összeszedni magam, lemenni alfába és visszatérni az elmúlt - néhol meglehetősen őrületes - napokba.

A hegyen lévő mézeskalács házikó hát nem jött össze. Sokat tanultunk az esetből: pl olyan szavak jelentését, mint "külterület" és "gazdasági épület". Mert ezidáig nekem ezek a szavak a fenti képeket jelentették és nem egy kis házikót a Mecsek egyik lakott, beépített dombján... No, ez a téma lezárva. Tartsunk tehát számadást, hogy is állunk:

1/ még két hétig boldog lakástulajdonosok vagyunk

2/ két hét múlva boldog(talán) híd lakók leszünk (a pécsi felüljárók - mert folyó híd, az ugye nincs - egész csinosak mostanság, de lehet, hogy inkább egy pofásabb tágas csövet keresnénk, amibe mind a négyen beférünk...)

3/ a lakásunk félig kipakolva...na, most már el lehet benne férni! tulajdonképpen miért is adjuk el?! A kipakoláshoz jött sok-sok ember és lelkesen pakoltak, csomagoltak (és nagyon udvariasan magukban tartották, hogy mit gondolnak rólunk - Köszönöm!)

4/ vészesen közeleg a lányok haza jövetele, ami egyrészről fantasztikus, mert már nagyon hiányoznak, másrészről pedig ijesztő, mert velük megterhelve már sokkal nehezebb a keresés és az ügyintézés

5/ többen felajánlották, hogy elcsövezhetünk náluk, ha a füvet nyírjuk, jó társalkodók vagyunk, és szentül megígérjük, hogy nem horkolunk nagyon hangosan...(félretéve a tréfát: sokan izgulnak értünk, és ez nagyon jól esik! Köszönöm! - különben én nem horkolok, csak Péter)

6/ a lakás keresés közben voltak egyéb izgalmak, de szerencsére Edináék épségben hazaértek Amerikából, Kristóf pedig épségben megúszta, hogy a Sharon (a női nevekkel mindig baj van!) totál káros lett. Engem még mindig furdal a lelkiismeret, hogy nem mentem el aznap Kristóffal, szóval tartva őt ismert bőbeszédüségemmel, így talán nem aludt volna el! - Bocsánat! (bár amilyen friss és fitt vagyok mostanában, talán együtt húztuk volna a ló bőrt az M6-n...)

7/ Istvánnak még mindig nem jött meg a bőröndje Amerikából (vagy igen?!). De sebaj, mert időközben beköszöntött a kedélyes, őszi idő, így nyári ruhákra már nincs is szükség! Elfér az Kaliforniában!

8/ A lányok lassan teljesen kikészítik egymást és az aktuálisan soron lévő nagymamát, úgyhogy el kelne már az anyai szigor! (mert van ám!)

9/ és egy jó hír a végére: a barátnőm megkapta az óhajtott állást az ELTÉn!!!! ő már nem munka nélküli, így lehet, hogy hamarosan én sem leszek már hajléktalan! mert ez a dolgok rendje, így van ez nálunk, kettőnknél...

Hát így állunk! Most pedig nézzünk egy újabb mesét! (közben, kedves olvasó pihenhetsz egy kicsit, menj végezd el dogodat a wc-n, vagy igyál egy pohár vizet, sört, üdítőt, kinek mi az ízlése)

A hegyről a "völgybe"

KERESÜNK, KERESÜNK, KERESÜNK....

Így figyelünk, így lesünk, csak, hogy találjunk végre egy jó kis odút! Nem kell nagy, igazán nem! Egy icipici lukacska is megteszi, csak el lehessen benne férni (mert ebben a mostaniban nem lehet!) Már majdnem meg lett! Kezdtünk átmenni hegyi emberbe, és nagyon élveztük. Néztük a tájat és nem vettük észre a körülöttünk bujkáló csapdákat. Szépen bele is sétáltunk, most pedig nyalogatjuk a sebeinket. De senki nem mondhatja, hogy mi nem próbálj(t)uk meg a lehetetlent.

Na, szóval, az úgy volt...Eljött a hétfő és örömmel, izgalommal cipeltük fel Kristófot is a hegyre. Addigra már túl voltunk néhány bankoson is, kicsit kiműveltük magunkat a lehetőségekből. Kiderült, hogy az elkövetkező közel 20 évben halálra fogjuk magunkat gürizni (természetesen önként és dalolva előre a fő célért, a törlesztő részért!), és ebből a bankosok fognak meghízni. Menni fog!Már a kocsiban elhangzott az első kritikus kérdés: "külterületen lévő ingatlanra lehet átépítést kérni?" Merthogy addigra már tudtuk, álmaink telke és háza, ippeg 100 m-re van a belterület határától. ("De ez semmit nem számít!" - mondta eladó hölgy kedvesen legyintve) Egy gyors telefon a megfelelő embernek (Kristófnál mindig van ilyen kéznél) és meg tudtuk: nem! Szóval az átépítés nehézségekbe ütközik...sebaj, végül is most sem olyan kicsi, később meg ki tudja, hátha nemsoká' belterület lesz! Menjünk tovább! Már vártak minket és mi megvártuk az újbóli találkozást a "telkünkkel". Kristóf alaposan körbenézett és kattogtatta a fényképező gépét, egyetértve velünk, hogy a kilátás gyönyörű. A házról nem volt hajlandó nyilatkozni, csak mindenhova bedugta az orrát. Azért láttuk, hogy nagyjából meg van elégedve, vagy legalábbis orvosolható a helyzet. Persze ehhez az orvosláshoz mi nem értünk...A néni nagyon várta, hogy végre kimondjuk: MEGVESSZÜK! lelkesen mondta már legutóbb, hogy reméli nem lesz baj, mert akit eddig idehoztak építészt, mind azt mondta, hogy minden rendben van! Na igen, én vállalom, hogy naivak vagyunk és a megvezetést leginkább a szimuláló betegeknél tudjuk azonnal kiszagolni...öreg házzal kereskedő tisztesnek látszó idős hölgyek esetében nem megy ez! Ha jól emlékszem a legsikeresebb besurranó tolvaj, a "repülős Mici" (vagy valami ilyesmi nevű) is nagyon kedves öreg néni volt, aki összesen vagy 25 évet töltött börtönben példás magaviselettel.Na, de térjünk vissza a mesénkhez. Ugyanis most már tényleg kezdünk belemenni a (nép)mesei fordulatokba és a mézeskalács házikóhoz lassan előkerül az öreg banya is megtalálva új Jancsikáját és Juliskáját (vagyis minket). De szerencsére mi jó előre vittük magunkkal a vadászt, és így a gonosz farkas nem tudta megenni a nagymamát! Most csak azért vagyok bajban, mert egyedül a farkast tudom beazonosítani, a többi szereplő nem megy. Sebaj! (Elfelejtettem szólni, hogy időközben belecsaptam az ügyeleti lovak közé, ezért logorrheám meghatványozódott és a feszültséget ellensúlyozandó fárasztóságom is - így kérlek titeket, ennek megfelelően olvassatok tovább)Tehát: Kristóf alaposan körbenézett és bajsza alatt (aki még nem tudná, újból kinőtt) azzal a jellegzetes "majd mindjárt megmondom én a tutit" kifejezéssel csak annyit mondott, hogy "mehetünk, majd otthon megbeszéljük". Néni kicsit lelombozódott, mi meg sejtettük, hogy barátunknak erős kifogásai vannak. Abból pedig, hogy gyalog indult le, arra következtettünk, hogy elmegy megnézni a belterületi határt...vagy a sarki kocsmát. Kocsma azonban nem volt a sarkon, tehát a séta is komoly munkáról szólt. Kicsit lejjebb aztán felvettük a kocsiba és mondtuk neki, hogy kezdheti, ne kíméljen minket! Gyorsan kiderült, hogy a helyben van fantázia, nem is olyan rossz, de sürgősen meg kell tudni néhány nagyon fontos információt. Ilyeneket, hogy mennyibe kerül és mikorra hozható oda a csatorna és a víz? Valamint, hogy milyen és mennyire gyors építési engedély kapható rá? Mire visszaértünk kedvenc pingpong asztalunkhoz (részemről a világ legtündéribb babájához) túl voltunk vagy 5 telefonon. Mármint Kristóf. Otthon aztán nekiestek a fiúk a laptopnak (Réka baba is szeretett volna, de őt nem engedték oda). Először is elővarázsoltak valami KEFÍRT, HESZIRT, ASSZIRT, vagy valami ilyesmit. A pécsi nyilvántartott helyrajzi számok voltak rajta. Miután mi elkövettük a legnagyobb hibát - a tulajdoni lap megtekintése nélkül jöttünk le a hegyről - ezzel az oldallal sikerült ezt orvosolni. Megtaláltuk a telket (valóban 100 m-re a belterületi határ). De hamar kiderült az is, hogy ez egy megosztott telek. Aztán egy telefon Szépünknek (nem azért, mert szép, hanem mert másnap majd okos tud lenni), hogy holnap helyrajzi szám alapján kérje le neten a tulajdoni lapot. Tamás erősen méltatlankodó (és Kristóffal veszekedő, hogy "ezt azonnal felejtsék el, beszéld le róla őket!") hangját a telefontól messzire is lehetett hallani, amikor is meg tudta, hogy "külterület, nincs csatorna, nincs víz". Kicsit később azért visszahívott minket, hogy az önkormányzat Műszaki osztályán majd kit kell megkeresni. Ezt a nevet megtudva, bevontuk a "vásároljunk hegyi házat orvoséknak" című társasjátékba Lajost is. Lassan kezdtem magam egy Monopoly játékban érezni. Az a baj, hogy mi még mindig csak a régi, jó kis szocialista változatot tudjuk játszani és nem merünk kockáztatni. Nekem annak idején legalább 10 körömbe került a Gazdálkodj okosan-ban összegyűjteni egy nappali szoba berendezésének árát! A bátyám mindig megvert! Szóval Lajost hívtuk és mondtuk, hogy holnap kit kell megkeresni. Bólintott - legalábbis gondolom, hogy ezt tette a telefonon túlról- és mondta, hogy oké, szól majd a valakinek, hogy mit kell megbeszélni a mi valakinkkel. Haladtak a dolgok előre, mint a cséphadaró gép! (csak még azt nem tudtam, hogy a mi házunkat hadarja be! - bár már kezdtem sejteni) És kezdtem sejteni azt is, hogy holnap fél város nekünk dolgozik: Tamás, Lajos (meg az embereik), Kristóf (meg az embere, akit a Vízműhöz küld be). Mindeközben a nővel többször beszélt Péter újabb információkat kérve tőle. Végül eszünkbe jutott, hogy azt is meg kéne nézni azon a tulajdoni lapon, hogy miként van bejegyezve rá a ház. Hát megtudtuk! GAZDASÁGI ÉPÜLETKÉNT! És ezzel az esti társasjáték, mely igen izgalmas és pörgős volt, befejeződött. Ugyanis azt már most tudtuk, hogy hitelt külterületi ingatlanra, ha nem lakó ingatlan, akkor nem kapunk. (Vagyis Tamás utána nézett pontosabban azóta: nem lehetetlenség teljesen, csak majdnem - egyedi elbírálással mehet, sok-sok hónap alatt)

Mi letörtünk, mint a bili füle, de valószínűleg a néni jobban. Úgy reménykedett már bennünk, szegény! Péter még dühös is volt nagyon, hogy ez milyen disznóság volt és meg akart minket etetni. Én egy kicsit megnyugodtam, mert azért éreztem én, hogy itt valami nem stimmel és félve mertem volna belevágni (de lehet, hogy csak gyáva vagyok...)
No, hát így nem lett nekünk mézeskalács házikónk. Ennél már azért előrébb tartunk, csak valahogy nehezen tudok az eseményekkel párhuzamosan haladni mesélésileg, mert mindig annyi, de annyi minden van (idő nincs és hulla fáradt vagyok)
Most azonban itt befejezem, jól esne egy kis alvás. Hogy a gondolatot tett is kövesse, rajtaütésszerűen el is alszom, míg nem jön beteg (az idő ügyeletben drága kincs!)

A hegyen

Miért nem mondta nekem valaki, hogy egy lakást kipakolni ekkora meló?! Na jó, azért nagyjából sejtettem, az elmúlt évek pakolásai alapján...Ha jól belegondolok, én úgy kb. 18 éves koromtól állandóan pakolok valamiért. A kollégiummal kezdődött az egész, ott indultam el a lejtőn. Emlékszem, miután felvettek az egyetemre és szeptemberben összepakoltam anyuval karöltve, apukám kisebb fajta szívinfarctust kapott a lehozandó csomagok láttán. Úgy nagyjából teli volt a kisszoba és mi ott csücsültünk a csomagok tetején anyuval ... kétségbe esetten. De nem mutattuk. Büszkeség is van a világon és nehogy már apunak legyen igaza, hogy "ezek biztosan nem fognak beleférni a Škodába!" Hát befért. Máig nem tudom, hogyan de sikerült. Ennél jobban már csak akkor voltam eltökélt, amikor Leedsben hazavittem a charitiben vásárolt 3 emeletes babaházat. Péternek, mikor meglátta, az volt az első szava: "na, ez az, ami már nem fog beférni a kocsiba hazafelé!" Hát befért! A kocsiba igen, de a lakásunkba nem. Most már több, mint egy éve vendégszerepel Zebegényben, a nagymamáéknál (többen meg akarták venni, de természetesen nem eladó!). Reményeim szerint már nem sokáig. Haza akarom hozni. Az "új hazába". Talán a héten, ami előttünk van, eldől az is, hol lesz ez.

Lássuk csak, hol is tartottam a mesében legutóbb? Tudom már, a Havi hegyen jártunk, illetve egészen pontosan sürgősen elhajtottunk onnan. A kocsiba visszaülve én békésen rágcsáltam tovább a csokimat és azon rágódtam közben, hogy vajon van olyan lakás, vagy ház, ami emberi...belülről, vagy kívülről...vagy legalább is normális emberek lakják?! Mármint előttünk! Időm az elmélkedésre, volt bőven. Ugyanis Péter a következő házat a világ végén nézte ki. Állítólag még Pécsen van ám! Meg is lepődtem, hogy ilyen közel lakom a világ végéhez és nem is tudok róla. Közben az ügynök, aki kezdett egyre ellenszenvesebbé válni, folyamatosan szövegelt. Egyre inkább abba az okoskodó fajtába ment át, miközben céltudatosan haladt egy bizonyos cél felé (ja, ezt jelenti a céltudatosság! és egy szót önmagával megmagyarázni, azt is - biztosan tudom, hogy - valami okos szó írja le, csak most nem jut eszembe.) Tudtam, hogy van célja, de ekkor még nem jöttem rá, mi.
Közben a kocsi egyre magasabbra jutott a hegyen és lassan az út is elfogyott alattunk. Kis romos házak és magas kő kerítések mögé bújt paloták váltogatták egymást, aztán meg csak ez erdő volt, egy két gondosan a bokrok alá kihelyezett lábát vesztett, rúgójával integető ággyal. Nem igazán mertem megkérdezni, hogy merre is tartunk éppen és leginkább, hogy ez "komoly?!" Még végül valaki azt válaszolta volna, hogy az új lakásunk felé! (jaj!) Végül visszatértünk egy nagyjából köves, majd már egészen betonszerű útra, ami szélességre éppen csak hogy annyi volt, mint az autónk. Egy helyi érdekű félmeztelen, munkás gatyás embertől kértünk "merretovább?!" útba igazítást, aki kedvesen meg is adta. Volt némi hitchkocki érzésem (madarak óta nem voltam hajlandó Hitckock filmet megnézni), és reménykedtem benne, hogy tényleg a rendes utat mutatta meg. Közben azon törtem a fejem, hogy hol láttam én már ezt az embert. A gyerekklinikán? vagy az enyimén, az akut ambulancián? netán egy mamikához tartozó hozzátartozó volt? Vagy mégiscsak a baltásgyilkosos filmben...Végül megérkeztünk. Vagyis Péter megállt egy keskeny út tetején, aminek jobbján viskók balján meg egy csak vakolással rendelkező ház "ELADÓ" táblával. Még nem szállhattam ki, mert a kocsival előbb komoly tolató-parkolási manővert kellett végrehajtani. Na, ez az a manőver, amire ÉN képtelen leszek. Tehát: vagy nem ezt a házat vesszük meg, vagy nem én fogok parkolni. Különben akár az utcán is hagyhatnáma kocsit, mert arra már élő ember négy keréken, nem igazán jár. Peti lelkes volt, én szkeptikus, az ügynök pedig cinikus. Miután kiszálltunk, a szembe lévő egyik viskóból felénk döcögött egy botra támaszkodó néni, kulccsomóval a kezében. Őt bízták mega háziak - akik már két éve Pestre költöztek - a ház bemutatásával. A jelek szerint ez a tevékenység az elmúlt két évben fix programot jelentett neki és szomszéd asszonyának, aki ott létünk alatt végig mozdulatlanul, könyökét a kerítésén megtámasztva leste minden lépésünket. Rövid idő alatt rájöttünk, hogy az éppen megtekintett háznak már riasztóra sincs szüksége. Nemcsak azért, mert a világ végén van, ahová már a madár sem jár, hanem azért, mert a két öregasszonynál tökéletesebb riasztó nem létezik. Szerencsére férjem lelkesedése hamar fogyott, így végre vissza manőverezhettük magunkat a lakott területre. És ekkor jött el az ügynökünk ideje, aki idáig csak a munkáját végezte - megmutatta nekünk az általunk kiszemelt házakat -, de most úgy döntött mi leszünk azok, akik megveszik felesége özvegy nagynénikéjének hatalmas házát Nagypostavölgyben. Nem akartunk udvariatlanok lenni - és gyakorlatilag már csak egyetlen szabályt tartottunk be az új lakás keresésének magunk felállította szabályaiból: MINDENT MEG KELL NÉZNI! -, rábólintottunk a nagynénire is. Pedig jelenésünk is volt. Több féle is: egy ügynök nélkül megtekintendő ház, amit nap közben beszéltem meg az eladóval; nem beszélve Obiék halszléjáról ami szintén csak ránk várt! Nos: nagypostavölgy tényleg messze van, a ház tényleg gyönyörű és a z ügynök tényleg azt akarta, hogy vegyük meg. Most már tudom, végig ez volt a szándéka! Én megint csak nem tudtam lelkesedni: mert messze volt, de leginkább, mert erre nem volt pénzünk! Viszont egy valami pontosan kiderült: nekünk kert kell, apa döntött. Látszott, ahogy a házakat nézte végig.

Hát ha ház, akkor ház. Az ügynöktől megszabadultunk és jelentős késéssel indultunk az aznapra kiszemelt utolsó házhoz. Ismét vissza a hegyre. Ürögbe. A ház, akinek a tulajdonosával vagy fél órát beszélgettem délelőtt és lassan kezdtem már mindent tudni róla. És akitől kikönyörögtem, hogy még aznap mutassa nekünk meg lakóhelyét, mert nekünk a hétvége semmiképpen nem jó. Sikerült ügyesen elbájolognunk és tompítanunk a jelentős késés okozta kellemetleneséget és udvariatlanságot. (Mindent az ellenszenves ügynökre fogtunk - tapasztalatom szerint az eladók jelentős többsége utálja az ügynököket).
A ház pedig?! A hegy tetején egy igazi, apró kis Mézeskalács házikó hatalmas, szépen ápolt kerttel. Előttünk volt a Jakabhegy, mellette a Donátusi rész, meg ott volt még a Tubes is (radar nélkül! - és most már biztosan úgy is marad a legfrissebb hírek szerint), és fölöttünk - csupán szűk 2 km-re - az Égertetői kilátó egy fantasztikus játszótérrel! Ezek után már el se akartuk hinni, hogy végre egy olyan házba lépünk be, ami kitűnő állapotban van. Felújítva, új csövek és tető, ablakok kicserélve, és kitűnő ízléssel megcsinálva az egész házikó. Minden ideális. Péter boldogan járta körbe a területet, nem tudott a kerttől szabadulni. Az idős hölgy mosolyogva nézte, és rögtön megjegyezte: látszik, hogy hegyi ember! Hát, szó mi szó, most hogy így jobban megnézem, van benne némi jámbor jetis, akinek a hátán fát lehet vágni...
Szóval minden ideális. Legalábbis majdnem. Mert van két aprócska problémám (igazából nekem, férj szerint, "ez az igazi, higgyem el!"). Az egyik - ez a kisebb-, hogy messze van: ide mindenképpen előbb utóbb két autó kell. A másik, hogy kicsit kicsi. Bár már most 30 m2-el nagyobb mint a panel, és van hozzá még garázs és pince is, de mégis: "el fogunk mi ebben férni?!" Járkáltam hát körbe a házban, meg körülötte és lestem, néztem, számolgattam, tervezgettem, hogy mit hogyan és hova. És igen, képzeljétek el, még azt is néztem, hogyan fogunk elférni 4-b-ileg. A kertben biztosan! De parkolni csak két utcával lejjebb tudtok! És végül is innen akár indíthatunk egy osztály kirándulásos túrát is az Égertetőre.

Szóval itt tartunk most. Meg ott, hogy komolyan gondoljuk, hogy talán ez az igazi (bár bennem vannak félelmek (Péterben viszont vágy a természet és a hegy iránt), de....tudom, kockáztatni kell! és ez talán bejön és jó választásnak bizonyul majd később). Így holnap délután visszatérünk Kristóffal, hogy ő is megnézze. Aztán meg...

A többit majd holnap este elmesélem...Addig is pakolok rendületlenül. Lassan már alig tudok lépni a dobozoktól, és a teli tömött táskáktól. Szerencsére a lányok nem segítenek (bár nagyon szeretnének, de jobb ez így). Őket szombaton átmanővereztük anyuhoz, és tegnap estétől már őt boldogítják.

Azt hiszem, befejezem. Elfáradtam ma....

Mézeskalácsházikó

Tudom, tudom, már mindenki nagyon várja a híreket. Bocsika, de sűrű két nap van a hátunk mögött. Tegnapelőtt meglehetősen kipurcant állapotban voltam, nem is igazán jártam a lakáspiacot. A nap eltelt, melegben (ez egészen pontosan úgy értendő, hogy döglesztő hőségben) és kisebb letargiában. Ilyenkor legjobb az alvás, én is emellett döntöttem. Péternek se lett volna ellenére, de az ügyelet (amiben éppen leledzett) azért némi gátat szabott ennek. Aztán tegnap ismét a lovak közé csaptunk, begyűjtöttem jó néhány címet, két ingatlanost, és még a Kristófot egy gyors mustrára. A betegeim kedvesen türelemmel és békés heverészéssel tűrték figyelmem elkalandozását, nem igazán mutatkoztak problémásnak (és még a drága "akutas" kolléga sem zaklatott némi új beteg felvétellel). Egy nagy levegőt véve "csak most még egyszer utoljára!" felkiáltással átböngésztem az ingatlanbazár összes házát. Tartotta magát bennünk a vágy, hogy mégiscsak a zöldet, egy kis kertet keressünk. Péter szerint az se baj, ha a lakás nem túl nagy, a csajokat majd kicsapjuk rideg tartásra és akkor elférünk. Kicsit nehézkesen ment az elindulás, mert a klinika hatékony visszatartó mechanizmusa jól működött, de végül sikerült elszakadnunk és némi késéssel, alsógatyáig izzadtan nekivágtunk a trópusi városnak. (Ez már nem mediterrán, az biztos!) Kata -az egyik ingatlanos - két házzal felvértezve várt minket Havi hegyen. Hm, biztató volt. Meglehetősen átalakítandó, de azért volt benne fantázia. Hangulatossá lehetett volna tenni és a legfőbb vonzereje ezen kívül az ára volt. Ami nem tetszett az a kellemesen dohos, átható illat. Hát nem tudom...végül is, ha az elkövetkező 20 évben áttérünk a gombatenyésztésre...még akár jó is lehet. A következő házban két mérges kutya, egy terhes asszonyka, és egy égedelem 4 év körüli fúcska várt minket. Nem sikerült eldöntenünk, hogy a lakásban laknak-e. Sajnos az tűnt valószínűleg, hogy igen. Mindenesetre az éppen kibontott csőrendszer a kád mellett, ami a biztosítót várta, meggyőzött arról, hogy nem ez lesz elkövetkező álmaink otthona. Ezt követően ingatlanügynököt váltottunk - én szívem szerint alsó neműt is váltottam volna, mert a hőfok közelített a 40 fokhoz, ami Péter szerint pont ideális a lakáskereséshez - és egy újabb adag lelkesedés után kutattunk ott mélyen magunkban. Míg az ügynökre vártunk, én antidepresszáns keresésre indulva bevettem magamat a közeli Match-ba. Némi víz, szárított almaszirom, mandula és egy adag csokoládé beszerzése után újból erősnek éreztem magam és "ide nekem egy tucat házat!" felkiáltással beültem a kocsi hátsó ülésére 40 fokba. Elől az ügynök ült, akit akkor láttunk először, és még erősen gondolkoztam azon, hogy szimpatikus-e. A nap végére úgy döntöttem, hogy nem. Az első házhoz komoly reményeket fűztem, így riasztottuk Kristófot is. Ismét Havi hegy - ma már egyszer jártunk ott - , a kiszemelt ház előtt pedig már ott volt Kristófunk. Természetesen jól ismerte az ügynököt, akárcsak a múltkor a házat eladni szándékozó bankost. Táncos volt (mi más lett volna?! Mintha Anett-tel a múltkor már megbeszéltük egy cinkos félmosoly kíséretében, hogy nincs e városban olyan ember, aki ne táncolt volna valaha). Lassan kezdem azt hinni, hogy Pécs valójában egy nagy néptánc együttes és minden lakosa együtt táncolt benne a mi Kristófunkkal. Már most nagyon várom, hogy az idős hölgyet, akihez majd hétfőn megyünk vissza vele honnan fogja ismerni. Úgy sejtem egy régi táncos lány barátjának az édesanyja lesz majd...
Szóval, a ház: meglehetősen kalandosnak tűnt. Biztatónak láttuk a ház előtti konténert, és a szemmel látható költözködési jeleket. Azonban némi zavart okozott, hogy a hölgy - aki bőszen pakolt, és nem zavartatta magát, hogy mi közben körbenézünk a kertben és körülötte - éppen beköltözött (!). Láthatólag a gáz fűtést is éppen szerelték! Miután a nő észrevett minket, és felfogta ott létünk okát, kedvesen körbevezetett minket a kétszintes házban, beavatva minket a család aktuális helyzetébe. Ő éppen költözik az egyik gyerekével a fenti lakásból a lentibe, mert édesanyja meghalt. A lánya és a vője pedig költözik - valahonnan - a fenti lakásba. Miután kicsit zavartan megkérdeztem, hogy akkor most ez a ház eladó-e, a válasz (kissé élces, tapasztalatom szerint némi maligán fokkal karcossá edzett) az volt, hogy "hogyne, természetesen". Nem tudtam nem folytatni a kérdezősködést, már csak kíváncsiságból is - mindig is érdekelt az emberi természet összetettsége -, hogy abban az esetben, ha a házuk eladásra kerül, akkor ők "Hova mennek?!". A válasz gyorsan jött: majd ők akkor keresnek egy lakást abból a pénzből, amit ezért kapnak, a lányáéknak meg végül is van hol lakniuk, csak éppen nem szeretnek ott, ezért költöznek most ide le. Közben befutott a vő is, aki kedélyesen szemlélődött ajtófélfának támaszkodva. Én egyre több kétséggel az arcomon járkáltam a házban
és - bár Kristófon láttam, hogy szerkezetileg nem sok kifogásolnivaló lenne - kezdett nagyon nem tetszeni a helyzet. Nyomatékképpen befutott a szomszéd házban lakó testvér is (akinek valószínűleg kevesebb alkohol és jobb férj jutott, a háza is tisztes egzisztenciáról tanúskodott), aki szeretett volna segíteni a körbenézésben. Nekem addigra ettől már elment a kedvem és kezdtem menekülőre fognia dolgot. Távozási szándékunk elég egyértelmű volt, és nem vártuk meg az éppen arrafelé kocsival száguldó felső lakást kipécéző asszony-lányt. Miután elhajtottunk. A lány kétségbeesetten telefonált az ügynöknek, hogy lemaradt az egészről, és mit szóltunk, tetszett-e. Az ügynök megnyugtatta, hogy még nem mondtunk semmit, több házat is meg akarunk nézni.
Hát meg! Mert eddig nem találtuk meg az igazit - mondtam magamban...

Itt most befejezem, mert Zebegényben pakoljuk éppen össze a csajokat...folyt.köv.

Esti mese helyett, reggeli mese (Edináéknak ott a nagy vízen túl meg igazi éjszakai mese)

Mindenek és mindenki előtt kapják ezt a mesét a Szabó gyerekek!

Adri barátnőm azt kérte rakjam majd föl szép sorjában az írásaimat is. Végül is...miért ne? csak idáig nem sikerült kiókumlálnom, hogy ennek a blog szerkesztésben lehet-e saját helye - mondjuk úgy oldala - az ilyen írásoknak... Addig is, míg erre rájövök, íme itt egy mese ma reggelre!

Egy mese, aminek nincs címe

- Mit csinálsz? – kérdezte a kisfiú

- Mesét írok.

- Az jó. És mi a címe?

- Nincs címe.

- Miért?!

- Mert ennek a mesének nincs címe.

- De azért mese?

- Igen. Bizton állíthatom, hogy mese.

- Akkor jó. Miről szól?

- Nem tudom.

- Biztos, hogy te írod?

- Hm. Hát. Talán. Azt hiszem, biztos.

- Ha te mondod! És miről szól?

- Ezt még nem tudom.

- Gondoltam. Segíthetek?

- Az nagyon jó lenne.

- Jó. Segítek. – bólogatott a kisfiú, majd összeráncolta a homlokát, kezével megtámasztotta az állát és gondolkodott.

- Mit csinálsz? – most a felnőttön volt a sor, hogy kérdezzen.

- Mesét írok.

- Az jó. És mi a címe?

- Nincs címe.

- És miről szól?

- Egy kisfiúról.

- Nekem tetszik. Mit csinál a kisfiú?

- Szülinapja van.

- Akkor biztosan boldog.

- Igen. Annak kell legyen. Mert a szülinapján mindenki boldog, nem?!

- Hát… remélem, hogy mindenki boldog.

- De nem tudod, biztosan?

- Nem.

- Miért?

- Tudod, mi kell a boldogsághoz?

- Csoki?

- Nem.

- Ajándék? Torta?

- Nem.

- Akkor piros csillag matekból. És hogy 100%-os legyen a dolid.

- Igazad van. Ez is nagyon fontos. De mi kell még a boldogsághoz?

- Tudom már! Egy mese!

- És miről szól az a mese?

- A kisfiúról, akinek születésnapja van.

- Igen. Arról a kisfiúról, aki a születésnapjára szeretetet kapott.

- Mert a boldogsághoz a szeretet kell?

- Szeretet.

- Akkor legyen a mese címe az, hogy a „Kisfiú, aki a születésnapjára szeretetet kapott”

- Ez jó. Ez lesz. Én azt hiszem jó mesét írtunk mi ketten. – bólogatott a felnőtt, és a kisfiú mosolyogva csatlakozott hozzá.

Ajajaj!

Hát itt vagyok. Kb. ilyen hangulatban és kedvvel, de nem csüggedek, mert lesz ez még így se! (és különben is, az írás egész nap készült, csak délután lesz feltöltve, és mostanra már a kedvem "haj, de csuhaj!" - de azért ez a kép mégis elég borzasztó rólam ahhoz, hogy feltegyem). És ha már én itt és így, akkor Péter se maradjon ki egy ideillő képpel! Elég, ha a címet megnézitek...

Szóval:
Mivel a betegek szépen el vannak magukban és nem is folydogálnak be oly hevesen a klinikára, így tudok kicsit írni. Az ingatlan oldalaktól már kifolyik a szemem, ezért váltottam. Szükségem van rátok, és egy kis ventilálásra.
Tehát ott tartottam, hogy tegnap délelőtt nem volt rendben a tulajdoni lapunk. Ez végül is csak kis fennakadást okozott, mert ügyvéd bólintott: sebaj, ez majd később orvosolható, a lakás így is eladható, csak szent esküvéssel fogadjuk meg, hogy a mi lakásunk két szobás és nem 2,5. Megfogadtuk. Eladtuk. Kicsit elérzékenyültünk (most inkább Péter, én majd szerintem a kiköltözésnél fogok kicsit összeomlani), mivel ez volt az első lakásunk. A dolgok jelen állása szerint egyelőre az utolsó is. A vevők egyébként nagyon szimpatikusak voltak (egy testvér pár, akik Pécsen tanuló egyetemista gyerekeiknek vették meg a lakásunkat - mi is így kezdtünk, csak egyetem után folytattuk még az itt élést két gyerekkel). A férfi Barcson erdész, úgyhogy rögtön marketingbe csapva át, adtunk is neki mindjárt egy Zebegényi panziós prospektust is. (ja, ez itt a reklám helye, hátha jár errefelé olyan is, aki nem ismer minket és nem ismeri még Zebegényt! a panzió honlapja: www.hubertushotel.net).

LAKÁS TEHÁT ELADVA. Első napirendi pont teljesítve. A következő egy kávé volt. Utána pedig gyorsan legombolta tőlünk az ingatlanos a maga sápját - máris fogynak a millióink!:(
Ezután én visszatértem munka helyem forró ölelő karjaiba, a hőguta közeli betegek közé, Péter pedig elment egy bankoshoz tájékozódni.
Hadd jegyezzem meg, hogy ugye tudjátok hogy vesz az ember lakást, újat? Mielőtt keresni kezd, gondosan rögzíti magában a szempontokat (belvárosi, közel a sulihoz, lakható, csak kicsit felújítandó, min.3,5 szoba, stb)... utána pedig az összeset elveti. És ehhez az egész mókához adva van egy csinos kis hullámvasút, amire felül és amolyan mániás-depressziós üzem módban száguldozik a hullámokon. Vagyis egyszer mániásan keres és lelkesen költözik (fejben), aztán pedig magába roskadva, depressziósan kuporog, hogy soha a büdös életben nem lesz neki új lakása. Ami ugye nem lehet, mert valahol mégiscsak laknia kell az embernek, tehát lesz. Csak ezt olyan nehéz elhinni. Na, én most egy kicsit a lejtőn vagyok, de még mindig bizakodva. Pedig olyan jól indult a tegnap este. Lelkesen száguldottunk fel a dombra (szó szerint, mert egy keskeny dűlő utas dombocskán lévő házikót készültünk megnézni). Jött Kristóf barátunk is szakérteni, és bejelentkezett - épp jókor Árpi is -, hogy akkor útba ejt minket, és jön alkudni. Mi kicsit előbb értünk oda és már nézelődtünk az eladóval. A hely fantasztikus (Ürögi város rész), a kilátás pazar, a telekre bőven építhető ház. Ha van pénzed. Mi csak ennek vagyunk híján, minden másunk megvan hozzá. Szerettük volna azt hinni, hogy ez a ház lesz az igazi. Eleinte majdnem így is lett, de aztán feltárta előttünk a hibáit, szép lassan, módszeresen, egyre jobban rombolva le bennünk a lelkesedést. Megérkezett Kristóf is (mindjárt kiderült, hogy az eladó kredit bankost ismeri még nép táncos múltjából), és benézett mindenféle likba. Majd lassan ismét kinövő bajsza alatt somolyogva jelezte, hogy felejtsük el. Az épület össze lett gányolva egy régi pince házból. (amikor a szuterén részbe betettük a lábunkat, már mi is éreztük a dohos, vizes szagot, ehhez pedig nem kell műszaki képesítés - ELVETNI) Úgyhogy gyors telefon Árpinak, aki valahol a környéken bolyongott már minket keresve, hogy a tárgyalás lefújva. Közben felemlítődött Szlovénia (nem is tudom hogyan), és a pasi felkapta a fejét. Majd egy rövid tájékozódó kérdés: ...nem a Halász Nándiék féle nyaralásról beszéltek?" Hát igen, ez a város kicsi: a pasi párja Erika kolléga nője, hallott tőle sokat, és folytatta is tovább..."lehet, hogy jövőre mi is benevezünk...." Mondtuk neki, hogy tőlünk jöhet...de a házat nem vettük meg tőle.

Hát kérem! így kell nyaralni, hogy az egész város tudjon róla! De hogy házat (vagy lakást) venni hogy kell, azt még nem tudom. Folytatom azonban a tanulást!

Este - jó baráthoz illően - hazakísértük Kristófot. Azért még a "gájd"oláson kívül megtámogattuk ezt az utat azzal is, hogy le kell vizitálni Anett hátát. Bár férje megesküdött, hogy a feleségét délután egy csont kovács már meggyógyította, de azért el kell a szoros orvosi felügyelet. Azért a fő élet célunkat sem felejtettük el, és Kristóf és Péter kocsival bejárta a Kispiricsizma dűlő környékét, felhívva az összes eladó házat. Egyelőre: SEMMI!
Viszont Réka tündéri. Hason közlekedve túrázza körbe a lakást, és mostanra már megtanulta, hogyan kell elérnie, hogy anyja kicsit hendikepes módon, egyenes derékkal is felvegye a fotelban ülve: lábaihoz kúszik, majd felhúzza magát térdre és fel is áll, majdnem...így anya le tud hajolni - egyenes derékkel (nem "jött", ahogy a nótában van, hanem ült) - és már húzza is fel. Szépek! Réka babának egyébként egészen különleges ízlése van. Rákattant a földig érő függönyre. Elkapja, szájába húzza és rágicsálja. Hogy ebben mi a jó, nem tudom. De mivel tegnap én is függönyben voltam (mármint baba szemmel, mert áttetsző anyagból készült földig érő ruhám nagyon függöny szerű volt - na jó, vannak ilyen függöny anyagok, belátom), így időről időre megtámadott földön kúszva engem is és kedélyesen rágicsálta ruhámat.

Hát kb. ez volt tegnap. Ma folytatjuk... a keresést...

Hát eladtuk! Átmenetileg milliomosok vagyunk, baromi jó érzés! Némi problémát okoz a "fíling"lubickolásunkban, hogy a szerviz egy vagyont kért a kocsiért. Nem, azt nem adtuk el (de még sor kerülhet rá, ha így haladunk), csupán éves szervizre vagoníroztuk be ma reggel. Mellesleg az időzítés ennél jobb már nem is lehetett volna. Mert ugye sebész ember csak akkor ér rá, amikor ügyelet utáni szabadnapját tölti (kivételesen dolog intézéssel, és nem további egészséget gyógyító, egészségügyet építő és a tudomány oltárán áldozó) munkával. Vagyis mindent erre a napra időzített: kocsi leadását kora reggel, adásvételi szerződéskötést délelőtt, bankokkal való tárgyalást délben és új ház vásárlását este. A nap teljes, mi kell még?! (szerintem egy kis csoki azért beleférne...) Mintha beleiktatott volna egy kis siestát is...végül is mégiscsak a mediterránumban (és 35 fokban) csücsülünk itten. És ha volt siesta, reméljük lesz fiesta is! - Hú, ez nagyon kemény volt, de kibukott, bocsi:)
Na szóval, a teljesség igénye nélkül (merthogy a napnak nincs még vége) : ma reggel kocsit férj leada a város szélén, és volt kb 20 percünk szerezni egy másikat, hogy azzal és ne tömegközlekedve menjünk ki a plázába eladni. Szerettem volna venni is, mondjuk némi ruhát, ha már ilyen gazdagok lettünk és ott a plázában minden kapható....de le lettem hűtve, hogy a híd alá az is megteszi, amiben éppen vagyok. Sőt, még túl is öltöztem kicsit, a felső ruhát valószínűleg eladjuk majd egy doboz csikkért. Mire Péter beért a szervizből, kezemben volt egy slusszkulcs (kedves aranyos rezidens nem merte azt mondani, hogy nem adja kölcsön). "Stíl"szerűen egy tűzpiros kis Opel Tigra várt minket a parkolóban. Péter csendben bólintott, hogy megteszi, én meg bölcsen hallgattam, nehogy eszébe jusson, hogy "ilyen autóhoz az a minimum anyukám, hogy szőkére festeted a hajad!" Innentől az események dübörögtek és nem kellett hozzá fél óra, máris hajléktalanok lettünk. Az elején némi fennakadást okozott, hogy a tulajdoni lapunkon lévő helyrajzi számhoz egy 2,5 szobás, 64 m2-es csoda van rögzítve. Ha én ezt tudom, hogy van még egy fél szobám, el se adom! Most mondják?! Szóval a Földhivatal hozza jó formáját és valahol, valamikor összekevert minket a szembe szomszéddal. Ez egyszer már kibukott, amikor a szembe el akarta adni a maga csodáját és kikérte a tulajdoni lapot. Azt hittem, akkor ő ezt elintézte, de aztán úgy látszik, mégse (valószínűleg azért, mert közben mégsem adta el, hanem csak kiadta). Mindenesetre ez volt a tényállás. Na, most mi lesz?!

...izguljatok kicsit, mert most itt, ezen a ponton befejezem. Mennem kell!