A hegyről a "völgybe"

KERESÜNK, KERESÜNK, KERESÜNK....

Így figyelünk, így lesünk, csak, hogy találjunk végre egy jó kis odút! Nem kell nagy, igazán nem! Egy icipici lukacska is megteszi, csak el lehessen benne férni (mert ebben a mostaniban nem lehet!) Már majdnem meg lett! Kezdtünk átmenni hegyi emberbe, és nagyon élveztük. Néztük a tájat és nem vettük észre a körülöttünk bujkáló csapdákat. Szépen bele is sétáltunk, most pedig nyalogatjuk a sebeinket. De senki nem mondhatja, hogy mi nem próbálj(t)uk meg a lehetetlent.

Na, szóval, az úgy volt...Eljött a hétfő és örömmel, izgalommal cipeltük fel Kristófot is a hegyre. Addigra már túl voltunk néhány bankoson is, kicsit kiműveltük magunkat a lehetőségekből. Kiderült, hogy az elkövetkező közel 20 évben halálra fogjuk magunkat gürizni (természetesen önként és dalolva előre a fő célért, a törlesztő részért!), és ebből a bankosok fognak meghízni. Menni fog!Már a kocsiban elhangzott az első kritikus kérdés: "külterületen lévő ingatlanra lehet átépítést kérni?" Merthogy addigra már tudtuk, álmaink telke és háza, ippeg 100 m-re van a belterület határától. ("De ez semmit nem számít!" - mondta eladó hölgy kedvesen legyintve) Egy gyors telefon a megfelelő embernek (Kristófnál mindig van ilyen kéznél) és meg tudtuk: nem! Szóval az átépítés nehézségekbe ütközik...sebaj, végül is most sem olyan kicsi, később meg ki tudja, hátha nemsoká' belterület lesz! Menjünk tovább! Már vártak minket és mi megvártuk az újbóli találkozást a "telkünkkel". Kristóf alaposan körbenézett és kattogtatta a fényképező gépét, egyetértve velünk, hogy a kilátás gyönyörű. A házról nem volt hajlandó nyilatkozni, csak mindenhova bedugta az orrát. Azért láttuk, hogy nagyjából meg van elégedve, vagy legalábbis orvosolható a helyzet. Persze ehhez az orvosláshoz mi nem értünk...A néni nagyon várta, hogy végre kimondjuk: MEGVESSZÜK! lelkesen mondta már legutóbb, hogy reméli nem lesz baj, mert akit eddig idehoztak építészt, mind azt mondta, hogy minden rendben van! Na igen, én vállalom, hogy naivak vagyunk és a megvezetést leginkább a szimuláló betegeknél tudjuk azonnal kiszagolni...öreg házzal kereskedő tisztesnek látszó idős hölgyek esetében nem megy ez! Ha jól emlékszem a legsikeresebb besurranó tolvaj, a "repülős Mici" (vagy valami ilyesmi nevű) is nagyon kedves öreg néni volt, aki összesen vagy 25 évet töltött börtönben példás magaviselettel.Na, de térjünk vissza a mesénkhez. Ugyanis most már tényleg kezdünk belemenni a (nép)mesei fordulatokba és a mézeskalács házikóhoz lassan előkerül az öreg banya is megtalálva új Jancsikáját és Juliskáját (vagyis minket). De szerencsére mi jó előre vittük magunkkal a vadászt, és így a gonosz farkas nem tudta megenni a nagymamát! Most csak azért vagyok bajban, mert egyedül a farkast tudom beazonosítani, a többi szereplő nem megy. Sebaj! (Elfelejtettem szólni, hogy időközben belecsaptam az ügyeleti lovak közé, ezért logorrheám meghatványozódott és a feszültséget ellensúlyozandó fárasztóságom is - így kérlek titeket, ennek megfelelően olvassatok tovább)Tehát: Kristóf alaposan körbenézett és bajsza alatt (aki még nem tudná, újból kinőtt) azzal a jellegzetes "majd mindjárt megmondom én a tutit" kifejezéssel csak annyit mondott, hogy "mehetünk, majd otthon megbeszéljük". Néni kicsit lelombozódott, mi meg sejtettük, hogy barátunknak erős kifogásai vannak. Abból pedig, hogy gyalog indult le, arra következtettünk, hogy elmegy megnézni a belterületi határt...vagy a sarki kocsmát. Kocsma azonban nem volt a sarkon, tehát a séta is komoly munkáról szólt. Kicsit lejjebb aztán felvettük a kocsiba és mondtuk neki, hogy kezdheti, ne kíméljen minket! Gyorsan kiderült, hogy a helyben van fantázia, nem is olyan rossz, de sürgősen meg kell tudni néhány nagyon fontos információt. Ilyeneket, hogy mennyibe kerül és mikorra hozható oda a csatorna és a víz? Valamint, hogy milyen és mennyire gyors építési engedély kapható rá? Mire visszaértünk kedvenc pingpong asztalunkhoz (részemről a világ legtündéribb babájához) túl voltunk vagy 5 telefonon. Mármint Kristóf. Otthon aztán nekiestek a fiúk a laptopnak (Réka baba is szeretett volna, de őt nem engedték oda). Először is elővarázsoltak valami KEFÍRT, HESZIRT, ASSZIRT, vagy valami ilyesmit. A pécsi nyilvántartott helyrajzi számok voltak rajta. Miután mi elkövettük a legnagyobb hibát - a tulajdoni lap megtekintése nélkül jöttünk le a hegyről - ezzel az oldallal sikerült ezt orvosolni. Megtaláltuk a telket (valóban 100 m-re a belterületi határ). De hamar kiderült az is, hogy ez egy megosztott telek. Aztán egy telefon Szépünknek (nem azért, mert szép, hanem mert másnap majd okos tud lenni), hogy holnap helyrajzi szám alapján kérje le neten a tulajdoni lapot. Tamás erősen méltatlankodó (és Kristóffal veszekedő, hogy "ezt azonnal felejtsék el, beszéld le róla őket!") hangját a telefontól messzire is lehetett hallani, amikor is meg tudta, hogy "külterület, nincs csatorna, nincs víz". Kicsit később azért visszahívott minket, hogy az önkormányzat Műszaki osztályán majd kit kell megkeresni. Ezt a nevet megtudva, bevontuk a "vásároljunk hegyi házat orvoséknak" című társasjátékba Lajost is. Lassan kezdtem magam egy Monopoly játékban érezni. Az a baj, hogy mi még mindig csak a régi, jó kis szocialista változatot tudjuk játszani és nem merünk kockáztatni. Nekem annak idején legalább 10 körömbe került a Gazdálkodj okosan-ban összegyűjteni egy nappali szoba berendezésének árát! A bátyám mindig megvert! Szóval Lajost hívtuk és mondtuk, hogy holnap kit kell megkeresni. Bólintott - legalábbis gondolom, hogy ezt tette a telefonon túlról- és mondta, hogy oké, szól majd a valakinek, hogy mit kell megbeszélni a mi valakinkkel. Haladtak a dolgok előre, mint a cséphadaró gép! (csak még azt nem tudtam, hogy a mi házunkat hadarja be! - bár már kezdtem sejteni) És kezdtem sejteni azt is, hogy holnap fél város nekünk dolgozik: Tamás, Lajos (meg az embereik), Kristóf (meg az embere, akit a Vízműhöz küld be). Mindeközben a nővel többször beszélt Péter újabb információkat kérve tőle. Végül eszünkbe jutott, hogy azt is meg kéne nézni azon a tulajdoni lapon, hogy miként van bejegyezve rá a ház. Hát megtudtuk! GAZDASÁGI ÉPÜLETKÉNT! És ezzel az esti társasjáték, mely igen izgalmas és pörgős volt, befejeződött. Ugyanis azt már most tudtuk, hogy hitelt külterületi ingatlanra, ha nem lakó ingatlan, akkor nem kapunk. (Vagyis Tamás utána nézett pontosabban azóta: nem lehetetlenség teljesen, csak majdnem - egyedi elbírálással mehet, sok-sok hónap alatt)

Mi letörtünk, mint a bili füle, de valószínűleg a néni jobban. Úgy reménykedett már bennünk, szegény! Péter még dühös is volt nagyon, hogy ez milyen disznóság volt és meg akart minket etetni. Én egy kicsit megnyugodtam, mert azért éreztem én, hogy itt valami nem stimmel és félve mertem volna belevágni (de lehet, hogy csak gyáva vagyok...)
No, hát így nem lett nekünk mézeskalács házikónk. Ennél már azért előrébb tartunk, csak valahogy nehezen tudok az eseményekkel párhuzamosan haladni mesélésileg, mert mindig annyi, de annyi minden van (idő nincs és hulla fáradt vagyok)
Most azonban itt befejezem, jól esne egy kis alvás. Hogy a gondolatot tett is kövesse, rajtaütésszerűen el is alszom, míg nem jön beteg (az idő ügyeletben drága kincs!)