Mézeskalácsházikó

Tudom, tudom, már mindenki nagyon várja a híreket. Bocsika, de sűrű két nap van a hátunk mögött. Tegnapelőtt meglehetősen kipurcant állapotban voltam, nem is igazán jártam a lakáspiacot. A nap eltelt, melegben (ez egészen pontosan úgy értendő, hogy döglesztő hőségben) és kisebb letargiában. Ilyenkor legjobb az alvás, én is emellett döntöttem. Péternek se lett volna ellenére, de az ügyelet (amiben éppen leledzett) azért némi gátat szabott ennek. Aztán tegnap ismét a lovak közé csaptunk, begyűjtöttem jó néhány címet, két ingatlanost, és még a Kristófot egy gyors mustrára. A betegeim kedvesen türelemmel és békés heverészéssel tűrték figyelmem elkalandozását, nem igazán mutatkoztak problémásnak (és még a drága "akutas" kolléga sem zaklatott némi új beteg felvétellel). Egy nagy levegőt véve "csak most még egyszer utoljára!" felkiáltással átböngésztem az ingatlanbazár összes házát. Tartotta magát bennünk a vágy, hogy mégiscsak a zöldet, egy kis kertet keressünk. Péter szerint az se baj, ha a lakás nem túl nagy, a csajokat majd kicsapjuk rideg tartásra és akkor elférünk. Kicsit nehézkesen ment az elindulás, mert a klinika hatékony visszatartó mechanizmusa jól működött, de végül sikerült elszakadnunk és némi késéssel, alsógatyáig izzadtan nekivágtunk a trópusi városnak. (Ez már nem mediterrán, az biztos!) Kata -az egyik ingatlanos - két házzal felvértezve várt minket Havi hegyen. Hm, biztató volt. Meglehetősen átalakítandó, de azért volt benne fantázia. Hangulatossá lehetett volna tenni és a legfőbb vonzereje ezen kívül az ára volt. Ami nem tetszett az a kellemesen dohos, átható illat. Hát nem tudom...végül is, ha az elkövetkező 20 évben áttérünk a gombatenyésztésre...még akár jó is lehet. A következő házban két mérges kutya, egy terhes asszonyka, és egy égedelem 4 év körüli fúcska várt minket. Nem sikerült eldöntenünk, hogy a lakásban laknak-e. Sajnos az tűnt valószínűleg, hogy igen. Mindenesetre az éppen kibontott csőrendszer a kád mellett, ami a biztosítót várta, meggyőzött arról, hogy nem ez lesz elkövetkező álmaink otthona. Ezt követően ingatlanügynököt váltottunk - én szívem szerint alsó neműt is váltottam volna, mert a hőfok közelített a 40 fokhoz, ami Péter szerint pont ideális a lakáskereséshez - és egy újabb adag lelkesedés után kutattunk ott mélyen magunkban. Míg az ügynökre vártunk, én antidepresszáns keresésre indulva bevettem magamat a közeli Match-ba. Némi víz, szárított almaszirom, mandula és egy adag csokoládé beszerzése után újból erősnek éreztem magam és "ide nekem egy tucat házat!" felkiáltással beültem a kocsi hátsó ülésére 40 fokba. Elől az ügynök ült, akit akkor láttunk először, és még erősen gondolkoztam azon, hogy szimpatikus-e. A nap végére úgy döntöttem, hogy nem. Az első házhoz komoly reményeket fűztem, így riasztottuk Kristófot is. Ismét Havi hegy - ma már egyszer jártunk ott - , a kiszemelt ház előtt pedig már ott volt Kristófunk. Természetesen jól ismerte az ügynököt, akárcsak a múltkor a házat eladni szándékozó bankost. Táncos volt (mi más lett volna?! Mintha Anett-tel a múltkor már megbeszéltük egy cinkos félmosoly kíséretében, hogy nincs e városban olyan ember, aki ne táncolt volna valaha). Lassan kezdem azt hinni, hogy Pécs valójában egy nagy néptánc együttes és minden lakosa együtt táncolt benne a mi Kristófunkkal. Már most nagyon várom, hogy az idős hölgyet, akihez majd hétfőn megyünk vissza vele honnan fogja ismerni. Úgy sejtem egy régi táncos lány barátjának az édesanyja lesz majd...
Szóval, a ház: meglehetősen kalandosnak tűnt. Biztatónak láttuk a ház előtti konténert, és a szemmel látható költözködési jeleket. Azonban némi zavart okozott, hogy a hölgy - aki bőszen pakolt, és nem zavartatta magát, hogy mi közben körbenézünk a kertben és körülötte - éppen beköltözött (!). Láthatólag a gáz fűtést is éppen szerelték! Miután a nő észrevett minket, és felfogta ott létünk okát, kedvesen körbevezetett minket a kétszintes házban, beavatva minket a család aktuális helyzetébe. Ő éppen költözik az egyik gyerekével a fenti lakásból a lentibe, mert édesanyja meghalt. A lánya és a vője pedig költözik - valahonnan - a fenti lakásba. Miután kicsit zavartan megkérdeztem, hogy akkor most ez a ház eladó-e, a válasz (kissé élces, tapasztalatom szerint némi maligán fokkal karcossá edzett) az volt, hogy "hogyne, természetesen". Nem tudtam nem folytatni a kérdezősködést, már csak kíváncsiságból is - mindig is érdekelt az emberi természet összetettsége -, hogy abban az esetben, ha a házuk eladásra kerül, akkor ők "Hova mennek?!". A válasz gyorsan jött: majd ők akkor keresnek egy lakást abból a pénzből, amit ezért kapnak, a lányáéknak meg végül is van hol lakniuk, csak éppen nem szeretnek ott, ezért költöznek most ide le. Közben befutott a vő is, aki kedélyesen szemlélődött ajtófélfának támaszkodva. Én egyre több kétséggel az arcomon járkáltam a házban
és - bár Kristófon láttam, hogy szerkezetileg nem sok kifogásolnivaló lenne - kezdett nagyon nem tetszeni a helyzet. Nyomatékképpen befutott a szomszéd házban lakó testvér is (akinek valószínűleg kevesebb alkohol és jobb férj jutott, a háza is tisztes egzisztenciáról tanúskodott), aki szeretett volna segíteni a körbenézésben. Nekem addigra ettől már elment a kedvem és kezdtem menekülőre fognia dolgot. Távozási szándékunk elég egyértelmű volt, és nem vártuk meg az éppen arrafelé kocsival száguldó felső lakást kipécéző asszony-lányt. Miután elhajtottunk. A lány kétségbeesetten telefonált az ügynöknek, hogy lemaradt az egészről, és mit szóltunk, tetszett-e. Az ügynök megnyugtatta, hogy még nem mondtunk semmit, több házat is meg akarunk nézni.
Hát meg! Mert eddig nem találtuk meg az igazit - mondtam magamban...

Itt most befejezem, mert Zebegényben pakoljuk éppen össze a csajokat...folyt.köv.