A hegyen

Miért nem mondta nekem valaki, hogy egy lakást kipakolni ekkora meló?! Na jó, azért nagyjából sejtettem, az elmúlt évek pakolásai alapján...Ha jól belegondolok, én úgy kb. 18 éves koromtól állandóan pakolok valamiért. A kollégiummal kezdődött az egész, ott indultam el a lejtőn. Emlékszem, miután felvettek az egyetemre és szeptemberben összepakoltam anyuval karöltve, apukám kisebb fajta szívinfarctust kapott a lehozandó csomagok láttán. Úgy nagyjából teli volt a kisszoba és mi ott csücsültünk a csomagok tetején anyuval ... kétségbe esetten. De nem mutattuk. Büszkeség is van a világon és nehogy már apunak legyen igaza, hogy "ezek biztosan nem fognak beleférni a Škodába!" Hát befért. Máig nem tudom, hogyan de sikerült. Ennél jobban már csak akkor voltam eltökélt, amikor Leedsben hazavittem a charitiben vásárolt 3 emeletes babaházat. Péternek, mikor meglátta, az volt az első szava: "na, ez az, ami már nem fog beférni a kocsiba hazafelé!" Hát befért! A kocsiba igen, de a lakásunkba nem. Most már több, mint egy éve vendégszerepel Zebegényben, a nagymamáéknál (többen meg akarták venni, de természetesen nem eladó!). Reményeim szerint már nem sokáig. Haza akarom hozni. Az "új hazába". Talán a héten, ami előttünk van, eldől az is, hol lesz ez.

Lássuk csak, hol is tartottam a mesében legutóbb? Tudom már, a Havi hegyen jártunk, illetve egészen pontosan sürgősen elhajtottunk onnan. A kocsiba visszaülve én békésen rágcsáltam tovább a csokimat és azon rágódtam közben, hogy vajon van olyan lakás, vagy ház, ami emberi...belülről, vagy kívülről...vagy legalább is normális emberek lakják?! Mármint előttünk! Időm az elmélkedésre, volt bőven. Ugyanis Péter a következő házat a világ végén nézte ki. Állítólag még Pécsen van ám! Meg is lepődtem, hogy ilyen közel lakom a világ végéhez és nem is tudok róla. Közben az ügynök, aki kezdett egyre ellenszenvesebbé válni, folyamatosan szövegelt. Egyre inkább abba az okoskodó fajtába ment át, miközben céltudatosan haladt egy bizonyos cél felé (ja, ezt jelenti a céltudatosság! és egy szót önmagával megmagyarázni, azt is - biztosan tudom, hogy - valami okos szó írja le, csak most nem jut eszembe.) Tudtam, hogy van célja, de ekkor még nem jöttem rá, mi.
Közben a kocsi egyre magasabbra jutott a hegyen és lassan az út is elfogyott alattunk. Kis romos házak és magas kő kerítések mögé bújt paloták váltogatták egymást, aztán meg csak ez erdő volt, egy két gondosan a bokrok alá kihelyezett lábát vesztett, rúgójával integető ággyal. Nem igazán mertem megkérdezni, hogy merre is tartunk éppen és leginkább, hogy ez "komoly?!" Még végül valaki azt válaszolta volna, hogy az új lakásunk felé! (jaj!) Végül visszatértünk egy nagyjából köves, majd már egészen betonszerű útra, ami szélességre éppen csak hogy annyi volt, mint az autónk. Egy helyi érdekű félmeztelen, munkás gatyás embertől kértünk "merretovább?!" útba igazítást, aki kedvesen meg is adta. Volt némi hitchkocki érzésem (madarak óta nem voltam hajlandó Hitckock filmet megnézni), és reménykedtem benne, hogy tényleg a rendes utat mutatta meg. Közben azon törtem a fejem, hogy hol láttam én már ezt az embert. A gyerekklinikán? vagy az enyimén, az akut ambulancián? netán egy mamikához tartozó hozzátartozó volt? Vagy mégiscsak a baltásgyilkosos filmben...Végül megérkeztünk. Vagyis Péter megállt egy keskeny út tetején, aminek jobbján viskók balján meg egy csak vakolással rendelkező ház "ELADÓ" táblával. Még nem szállhattam ki, mert a kocsival előbb komoly tolató-parkolási manővert kellett végrehajtani. Na, ez az a manőver, amire ÉN képtelen leszek. Tehát: vagy nem ezt a házat vesszük meg, vagy nem én fogok parkolni. Különben akár az utcán is hagyhatnáma kocsit, mert arra már élő ember négy keréken, nem igazán jár. Peti lelkes volt, én szkeptikus, az ügynök pedig cinikus. Miután kiszálltunk, a szembe lévő egyik viskóból felénk döcögött egy botra támaszkodó néni, kulccsomóval a kezében. Őt bízták mega háziak - akik már két éve Pestre költöztek - a ház bemutatásával. A jelek szerint ez a tevékenység az elmúlt két évben fix programot jelentett neki és szomszéd asszonyának, aki ott létünk alatt végig mozdulatlanul, könyökét a kerítésén megtámasztva leste minden lépésünket. Rövid idő alatt rájöttünk, hogy az éppen megtekintett háznak már riasztóra sincs szüksége. Nemcsak azért, mert a világ végén van, ahová már a madár sem jár, hanem azért, mert a két öregasszonynál tökéletesebb riasztó nem létezik. Szerencsére férjem lelkesedése hamar fogyott, így végre vissza manőverezhettük magunkat a lakott területre. És ekkor jött el az ügynökünk ideje, aki idáig csak a munkáját végezte - megmutatta nekünk az általunk kiszemelt házakat -, de most úgy döntött mi leszünk azok, akik megveszik felesége özvegy nagynénikéjének hatalmas házát Nagypostavölgyben. Nem akartunk udvariatlanok lenni - és gyakorlatilag már csak egyetlen szabályt tartottunk be az új lakás keresésének magunk felállította szabályaiból: MINDENT MEG KELL NÉZNI! -, rábólintottunk a nagynénire is. Pedig jelenésünk is volt. Több féle is: egy ügynök nélkül megtekintendő ház, amit nap közben beszéltem meg az eladóval; nem beszélve Obiék halszléjáról ami szintén csak ránk várt! Nos: nagypostavölgy tényleg messze van, a ház tényleg gyönyörű és a z ügynök tényleg azt akarta, hogy vegyük meg. Most már tudom, végig ez volt a szándéka! Én megint csak nem tudtam lelkesedni: mert messze volt, de leginkább, mert erre nem volt pénzünk! Viszont egy valami pontosan kiderült: nekünk kert kell, apa döntött. Látszott, ahogy a házakat nézte végig.

Hát ha ház, akkor ház. Az ügynöktől megszabadultunk és jelentős késéssel indultunk az aznapra kiszemelt utolsó házhoz. Ismét vissza a hegyre. Ürögbe. A ház, akinek a tulajdonosával vagy fél órát beszélgettem délelőtt és lassan kezdtem már mindent tudni róla. És akitől kikönyörögtem, hogy még aznap mutassa nekünk meg lakóhelyét, mert nekünk a hétvége semmiképpen nem jó. Sikerült ügyesen elbájolognunk és tompítanunk a jelentős késés okozta kellemetleneséget és udvariatlanságot. (Mindent az ellenszenves ügynökre fogtunk - tapasztalatom szerint az eladók jelentős többsége utálja az ügynököket).
A ház pedig?! A hegy tetején egy igazi, apró kis Mézeskalács házikó hatalmas, szépen ápolt kerttel. Előttünk volt a Jakabhegy, mellette a Donátusi rész, meg ott volt még a Tubes is (radar nélkül! - és most már biztosan úgy is marad a legfrissebb hírek szerint), és fölöttünk - csupán szűk 2 km-re - az Égertetői kilátó egy fantasztikus játszótérrel! Ezek után már el se akartuk hinni, hogy végre egy olyan házba lépünk be, ami kitűnő állapotban van. Felújítva, új csövek és tető, ablakok kicserélve, és kitűnő ízléssel megcsinálva az egész házikó. Minden ideális. Péter boldogan járta körbe a területet, nem tudott a kerttől szabadulni. Az idős hölgy mosolyogva nézte, és rögtön megjegyezte: látszik, hogy hegyi ember! Hát, szó mi szó, most hogy így jobban megnézem, van benne némi jámbor jetis, akinek a hátán fát lehet vágni...
Szóval minden ideális. Legalábbis majdnem. Mert van két aprócska problémám (igazából nekem, férj szerint, "ez az igazi, higgyem el!"). Az egyik - ez a kisebb-, hogy messze van: ide mindenképpen előbb utóbb két autó kell. A másik, hogy kicsit kicsi. Bár már most 30 m2-el nagyobb mint a panel, és van hozzá még garázs és pince is, de mégis: "el fogunk mi ebben férni?!" Járkáltam hát körbe a házban, meg körülötte és lestem, néztem, számolgattam, tervezgettem, hogy mit hogyan és hova. És igen, képzeljétek el, még azt is néztem, hogyan fogunk elférni 4-b-ileg. A kertben biztosan! De parkolni csak két utcával lejjebb tudtok! És végül is innen akár indíthatunk egy osztály kirándulásos túrát is az Égertetőre.

Szóval itt tartunk most. Meg ott, hogy komolyan gondoljuk, hogy talán ez az igazi (bár bennem vannak félelmek (Péterben viszont vágy a természet és a hegy iránt), de....tudom, kockáztatni kell! és ez talán bejön és jó választásnak bizonyul majd később). Így holnap délután visszatérünk Kristóffal, hogy ő is megnézze. Aztán meg...

A többit majd holnap este elmesélem...Addig is pakolok rendületlenül. Lassan már alig tudok lépni a dobozoktól, és a teli tömött táskáktól. Szerencsére a lányok nem segítenek (bár nagyon szeretnének, de jobb ez így). Őket szombaton átmanővereztük anyuhoz, és tegnap estétől már őt boldogítják.

Azt hiszem, befejezem. Elfáradtam ma....